Annyit tudtam róluk, hogy életük legnagyobb részét a munka tölti ki, ám amikor pihennek, akkor könnyen (és nagyon) elengedik magukat, és ilyenkor nem vetik meg a jófajta italokat, főleg nem a finom és erős söröket.
Aztán amikor tavaly ősszel Spanyolországban jártam, megismertem egy igazi flamandot, Landert, akivel napokon át együtt gyalogoltunk Santiago de Compostela felé. Szorgalma és kitartása példamutató volt: ha nagy távolság várt ránk, zokszó nélkül felkelt kora hajnalban, s amikor egy magasabb hegyre kellett feljutnunk, ő énekelve tette meg az utolsó métereket, aztán rágyújtott egy cigarettára, s miközben én levegő után kapkodtam, ő jóízűen pöfékelt. Minél nagyobb utat tettünk meg, minél inkább elfáradtunk (vagy áztunk el), ő annál boldogabbnak tűnt, annál elégedettebben húzta le a vacsoránál jól megérdemelt sörét. A fizikai fáradalmak egy olyan ablakot nyitottak meg flamand lelkében, amin keresztül pozitív lénye könnyebben megmutatkozott. Ez a különleges energia aztán felvillanyozta útitársait, személy szerint engem is.
Kíváncsi lettem erre a népre, akik Belgiumban élnek, de flamandnak vallják magukat. Érdekelni kezdett a kultúrájuk, a nyelvük és a múltjuk, de leginkább az, hogy milyen is az a híres flamand munkaetika. Hogyan másként ismerhetném meg ezeket az embereket, mint úgy, ha közöttük élek, ha velük együtt dolgozom, és ha a munka után velük együtt iszom meg a híres belga sörökből egy korsóval?
Hát akkor hajrá, jöjjenek a munkaórák. Elvégzek minden feladatot, csak flamandok között legyek, s jöhet aztán a több száz belga sörből az éppen aktuális: Duvel, Jupiler, Tripel karmelier, vagy amilyet éppen a kezembe nyomnak.
Most itt ülök egy flamand házban, odakinn kellemes az idő, hol süt a nap, hol esik az eső, hol kergetik egymást a felhők. Benéz a szobámba Jeanique, a ház asszonya, és tört angolsággal kérdezi, hogy minden rendben van-e. Én még törtebb flamandsággal válaszolom, hogy igen.
Hát persze, hogy minden rendben van: sorsom új fejezetéhez érkezett, mert ha csak néhány hétre is, de flamanddá lehetek.
Képzelj el egy jó karban lévő hatvanas holland férfit. Magas. Szikár. Ősz hajába és szakállába szőke szálak vegyülnek. Kék szemek, köröttük mély ráncok. Mozdulatai kimértek, mosolya villanásnyi, kézfogása kemény, tartása merev. Ajkai pengeélesek. Tekintete táncol belga asztaltársunk és énközöttem. Pénzügyi tanácsadóként dolgozik, munkáját nagyon szereti.
A szokásos körök után (honnan jöttél, időjárás) egy üveg bor kerül az asztalra. Miközben a semmiről beszélgetünk, gyakran újratöltjük a poharakat. – Theo – kérdezem – miért jöttél el az Útra?
Hosszú csend. Motyogni kezd, nem értem, amit mond. Kérem, beszéljen hangosabban. Küszködik, köszörüli a torkát. Lassan nekikezd a történetének.
Feleségével negyven évig éltek együtt, boldogságban, szerelemben. Három gyerek, a sors nehézségei, kihívások és gondok, ami kapcsolatukat még mélyebbé, szétszakíthatatlanná tette. Legalábbis így gondolták. Mert közbeszólt valami. Az asszony fél éve rákban halt meg. Váratlanul, minden előjel nélkül. „Pedig egész életében mosolygott”. Még most sem érti teljesen, hogy ez miként történhetett meg. „Sportolt, egészséges életet élt…” Mintha valami ítélőszék számára sorolná a bizonyítékokat, hogy cserébe legalább megérthesse, miért kapta ezt a büntetést.
Egyre hangosabban beszél, hangja remeg, majd patakokban hullani kezd a könnye. Megállíthatatlanul, hörögve sír. A többiek felénk néznek, majd elfordulnak. „Nagyon fáj, hogy már nincs velem – mondja, miközben remegő kézzel kortyol italába – és nagyon fájnak az elmulasztott lehetőségek. Azok a percek és órák, amikor vele lehettem volna. De legjobban azok az ígéretek fájnak, amiket nem teljesítettem.”
Erőt vesz magán, zavartan néz körül, ám saját története visszaszippantja: „Most is itt van velem. A porait itt hordom magamnál és elviszem az óceánig. Megmutatom neki a nagy vizet, majd a hamvakat a hullámok közé szórom. Ez a mi utolsó közös utunk. Egy ígéret, amit nem teljesítettem, amíg élt. Hát teljesítem most, amikor már halott.”
Lassan hátratolja székét, nehézkesen feláll, tekintetét rám szegezi, majd így búcsúzik: – Köszönöm, hogy elmondhattam.
Én köszönöm, Theo, én köszönöm.
Mindenütt sárga nyilak adtak felvilágosítást, hogy merre kell folytatni az utam. Jól látható helyekre festették vagy vésték az útirányt, hogy a megfelelő ösvényen haladjunk. Néha morgolódtam: vajon az életben miért nem láthatóak ugyanígy a jelek? Talán kevesebbszer tévednénk el.
De nem lenne ennyire izgalmas.
Óvatosan helyezte elém a tejeskávét, majd udvariasan megkérdezte, hogy leülhet-e az asztalomhoz. Természetesen igent mondtam. Csendben figyelte, ahogy a kávét kavargatom, majd mikor a csészét a számhoz emeltem és belekortyoltam az italba, szemével kérdőn nézett rám. Mikor bólintottam, ajkán elégedett mosollyal dőlt hátra.
Kint még sötét volt, de a bár már kinyitott, hogy a korán kelő vándorok ételhez, kávéhoz jussanak. A vendégeknek nem kellett sokat töprengeni, hogy milyen nemzetiségű a tulajdonos: a falakon az olasz nemzeti tizenegy képei lógtak, bekeretezett mezek fekete filccel aláírva, újságból kivágott fotók, és labdarúgók karikatúrái. A bárpulton egy aranyszínű műanyagserleg, rajta nagy fekete betűkkel: World Cup. Asztaltársam azúrkék pólót viselt, rajta fehér hímzés: „I T A L I A”, középen, szívmagasságban az olasz trikolor. Fekete haj, világító kék szemek, trendi szakáll.
Tudakolta, honnan jöttem és mi az úti célom. Figyelme jól esett. Lelkesen magyaráztam neki, hogy M városába szeretnék eljutni. „Hány nap alatt? ” – kérdezte. Megmondtam. Úgy nézett rám, mint azok a sokat tapasztalt szakemberek, akik egy kezdővel találkoznak. Nagyra értékelik a fáradozást, a befektetett energiát, és mélységesen elnézők a hibákkal szemben, mert tudják, hogy ezek a fejlődés velejárói. Alig láthatóan megrázta a fejét, két könyökére támaszkodott és így szólt: „Ez lehetetlen. Ennyi idő alatt nem tudod teljesíteni a távot. Túl sokat vállalsz. Én már nyolcszor mentem végig az Úton.” Röviden felvázolta a rám váró nehézségeket. Profin érvelt. Példákat hozott. Meggyőző volt. Hiteles. Őszinte. Hangjában jó szándék és az irántam érzett aggodalom csengett.
Mikor kiléptem a bárból, lábaim nehezen mozogtak, fejemben az újratervezés gondolatai kergetőztek: Át kell íratnom a repülőjegyet… újra kell terveznem a költségvetést… le kell mondanom az otthoni programjaimat… Mint valami láthatatlan köd, vontak körbe a bárban elhangzott szavak. Aztán megtorpantam, oldalra fordultam. Az ég alján, mint egy új lehetőség ígérete, tűnt fel a ragyogó napkorong, fénybe vonva arcomat s a világot, ahol éppen álltam. Kezemmel olyan mozdulatot tettem, mintha egy sűrű erdőben a faágakat hajtanám félre, és azonnal éreztem, szabadabban mozgok.
Három nappal korábban érkeztem M-be, mint ahogy terveztem. A tomboló szél cibálta esőkabátom, a szemerkélő eső rutinosan találta meg az utat hátgerincemhez, mikor fáradtan a világítótoronyhoz botorkáltam. Sötét volt, csak a felvillanó zöld fénycsóvák világították meg a tomboló óceán méretes hullámait. Eszembe jutott a beszélgetés, s olasz vendéglátóm, akit úgy neveztem el: az én személyes magánördögöm. Felnevettem és felkiáltottam: – Itt vagyok! – ám hangomat elnyomta a szikláknak csapódó hullámok mennydörgése. Miközben szállásom felé szedtem a lábam, kényelmetlen kérdés fogant bennem, amivel nem akartam foglalkozni, ám makacsul, mint egy bumeráng tért… és tér vissza hozzám:
Életem során vajon hány embernek voltam én a magánördöge?
Navarrában, egy napfényes kisvárosban utam aprócska, majdnem romos templom mellett vezetett. A terméskőből épült falakat – majdnem ezer éve – még a templomos lovagok emelték. Sok mindent köszönhetünk a templomosoknak, például azt, hogy szerencsétlen napnak tartjuk a „péntek 13” -at. (Vajon milyen különleges szerepe lehetett ennek a szerzetesrendnek az akkori világban, ha feloszlatásuk napját – 1307. október 13. – annyira emlékezetébe véste az akkori kor embere, hogy hatása a mai napig elér?)
Mikor beléptem kapun, egy ideig szinte vaksötétben botorkáltam, mert a templombelsőt nem tudta bevilágítani a néhány lőrés-szerű ablak. Az egyik sarokban gyertyák fénye világított meg egy festményt, de olyan gyéren, hogy nem tudtam kivenni, mit ábrázol. Az oltár egy kis asztalból állt, a feszületet két girbegurba fadarabból illesztették össze. Hűvös volt, az egyszerű padok mögött apró kőkehelyben néhány csepp szenteltvíz csillogott.
Bámultam az alig kivehető csupasz falakat, beszippantottam az ősi épületből áradó édeskés illatot, hallgattam a csendet, melyet néha egy távoli teherautó zaja tört meg.
Sokáig ültem a templomban. Meditáltam, imádkoztam és merengtem a világ és a magam dolgain. Otthon éreztem magam Isten otthonában.
A Pireneusok véget nem érő hegyvonulatai között úgy kanyargott az út, mintha azt ígérné, hogy a következő hegycsúcs lesz az utolsó. Pedig nem így volt. Mindig volt egy új és egy újabb. Meredek, sziklás földutakon vagy sima betonon haladtunk órákon át fölfelé. A mélyzöld réteken birkák és tehenek legeltek, ha pedig egy baszk településhez értünk, a lapos tetejű házakat látva olyan érzésünk volt, mintha egy alpesi kiránduláson vennénk részt.
Dylan nem sokkal a hajnali indulás után csapódott hozzám. Hátizsákját néhányszor már körbecipelte a Földön, elmondása szerint benne van minden, amire egy embernek szüksége lehet. „Ez az otthonom” – mondta nevetve, miközben kibontott egy Snickerst és a felét nekem nyújtotta, majd „tanárbácsisan” rám szólt: „- Egyél, mert a hegyek között kell az energia.”
Egy menedékházban, ahová ebéd körül húzódtunk be a nagy szél elől, szemüvege fölött rám nézett, majd így szólt: – Ausztrál vagyok, de Kínában élek. Nincs a Földnek olyan zuga, ahol ne jártam volna. Az útlevelemet Sidney-ben állították ki, mégsem azt érzem, hogy ausztrál vagyok, hanem azt, hogy Földlakó. – levette a széldzsekijét és könyökével a hátizsákjára támaszkodott. Kinézett az ablakon, a távoli legelőkön apró pöttyöknek látszottak a tehenek. Így folytatta: – Az emberiség az idők hajnalán, legalábbis a könyvek ezt tanítják, kisebb hordákban, családokban élt. Aztán kialakultak a nemzetségek, amelyek több család szövetségéből álltak. A további fejlődés során létrejöttek az országok, a nemzetállamok, és vele együtt kialakultak az országhatárok is. Ez Ausztrália, az Új-Zéland. Ez az enyém, az a tiéd.
Ezt követően elkezdődött egy folyamat, Amerikában és Európában, amikor az államok egyesültek, s bár a határok megmaradtak, mégis valamiféle unió alakult ki a tagállamok között. – újabb Snickerst bontott ki – Úgy vélem, ez egy folyamat. Nemzedékeken átívelő fejlődés. Egy napon a Föld összes országa egyesülni fog, és az emberiség valamilyen szövetségben él majd, ahol az alapvető tétel az lesz: a Föld a hazánk. Aztán, ha az első telepesek eljutnak a Marsra, akkor ők tényleg „csak” földiek lesznek, nem angolok vagy indiánok. S ha majd egyszer kilépünk a naprendszerünkből, akkor… akkor…
Csendben ültünk, a befejezetlen mondat, akár egy űrszonda, keringett körülöttünk. Dylan a távolba révedt, mintha a felhőben bujkáló hegyek fölött ellátna a jövőbe, a Naprendszeren is túlra.
A még hátralevő kilométerek jutottak az eszembe, és megtörve a galaktikus csendet, megszólaltam: – „Induljunk, még sokat kell gyalogolnunk.” – társam rám nézett, lélekben is visszatért a menedékházba, egy mozdulattal felrántotta kabátját és kilépett az ajtón a viharos szélbe. Az úton, mely egy idő múlva lankás, majd meredek lejtmenetbe váltott, gyakran eszembe jutott a név, ami tulajdonképpen nemcsak Dylan, hanem mindannyiunk neve is. Ízlelgettem a szót, ami egyre jobban tetszett: Földlakó.
A keresztény hívők számára ez a város a harmadik legnépszerűbb zarándokhely. Az első Róma, a második Jeruzsálem, a harmadik Galícia tartomány fővárosa, Santiago de Compostela. Az El Caminón már a 9. század óta járnak zarándokok, hogy a városban nyugvó Szent Jakab sírját felkeresve bűnbocsánatot nyerjenek. Napjaink vándorai nem kizárólag keresztények. A világ összes tájáról érkeznek ide zarándokok, akik lelki okok miatt, vagy csak a kaland kedvéért vágnak neki az útnak.A városba vezető zarándokutak közül a legnépszerűbb a Camino Frances, amely ma a francia-spanyol határ közelében fekvő Saint-Jean-Pied-de-Portból indul (a későbbiekben csak „Saint Jean”-nak írom), és Pamplonát, Burgost és Leónt érintve vezet Santiagóba. Hossza 800 km. Egyre népszerűbb a Camino el Primitivo ( 750 km), amely Spanyolország északi tengerpartjának közelében halad, valamint a Via de la Plata, amely Sevillából indul, és 1100 km hosszan szeli át az országot. Lisszabonból indul a 600 km hosszú Camino Portugués, amely délről közelíti meg Galícia fővárosát.
Találkoztam egy házaspárral, aki Magdeburgból indult, egy drogos sráccal, aki Utrechből, egy angol úr Manchesterből, egy litván tanárnő a lányával Vilniusból gyalogolt Santiagóig. Zoltánnal, a magyar sráccal, aki szamarával járja az utat, nem akadtam össze, de többen említették, hogy találkoztak vele.
Én magam 2016. október 25-én indultam Saint-Jeanból és november 15-én érkeztem meg Santiago de Compostelába. Innen másnap indultam tovább Finisterrába, majd onnan Muxiába, ahol utamat befejeztem.
Néhány személyes adat:
Gyalog megtett táv: kb. 900 km
Lépésszám (egy applikáció szerint): kb. 1.400.000 lépés
Hátizsák súlya: 10 kg
Napi elhasznált kalória mennyisége: 3500 – 4000 kcal
Súlyveszteség az út végén: 7 kg
Pecsétek száma a zarándokútlevelemben: 72 (ez hetvenkettő települést jelent, de ennél jóval több helyen jártam.)
Legrövidebb megtett napi táv: 21 km
Leghosszabb megtett napi táv: 46 km
A Camino, vagyis az Út, olyan tapasztalat, amiért hálás leszek a sorsnak, hogy átélhettem. Találkoztam olyan zarándokkal, aki nyolcadszor vágott neki a távnak, de tudok egy olyan magyarról, aki az elmúlt tíz évben minden évben megtette az utat. Nem tudom, eljutok-e még egyszer Szent Jakab sírjához, azt azonban tudom, ha jön a hívás, mint ahogyan jött idén októberben, akkor azonnal útnak indulok.
A júniusi nap már köszörülte a fogát, de még nem volt annyira meleg. Az üvegpalota egyik irodájában a klímaberendezés megbízhatóan végezte feladatát: huszonegy fok volt. A bróker hátratolta székét, annak két hátsó lábán egyensúlyozott, kezében egy gazdasági napilapot tartott. Az első oldalon nagy betűkkel ez állt: „Az autókereskedők szeptembertől emelik az autók árát”
– Akkor most kell kocsit venni. – szólaltam meg. Hanyagul rám pillantott, egy mozdulattal a főoldalra lapozott, és ő is elolvasta a szöveget.
– Nehogy bedőlj neki. Csak azért írják, mert nyáron nagyon kevesen vesznek autót. Az olyan fajankók, mint te, pedig szépen beszopják ezt a hazugságot, és rohannak a szalonokba, ők meg beljebb vannak egy két eladással. És hogy mi lesz szeptemberben, még én sem tudom, pedig én bróker vagyok.
Altona foglyai Hamburgban éltek. A főszereplő, Frantz, háborús bűnösként a ház pincéjében bujkált, menekülve az igazságszolgáltatás és saját lelkiismerete elől. Testvére minden nap meglátogatta és az újságból cikkeket olvasott fel neki. Halálról, éhezésről, lerombolt városokról szóltak a hírek, szenvedésről, sok-sok szenvedésről. Frantz abban a hitben élt, hogy a világban tombol a háború. Pedig már régen béke volt.
Lehet, hogy mi magunk is Altona foglyai vagyunk? A média varázspálcája vezeti a figyelmünket, és azt mutat meg nekünk, amit ő akar. Az van, ami a tv-ben, a rádióban és az interneten hallható-olvasható. A média szemével látjuk a világot, így láthatunk terroristának menekültet és szalontahónak előadóművészt. Vagy fordítva.
De vajon csak a média tartja fogva a figyelmünket? Nem vagyunk e foglyai az érzékszerveinknek, amelyek behatárolt idegi pályákon valamilyen információt közölnek az aggyal? Nem vagyunk-e rabjai a múltunknak, a tapasztalatainknak, a vágyainknak? A gravitációnak és a DNS-ünknek?
Amikor Kairóban jártam, az utolsó este azzal a céllal mentem ki a piacra, hogy háromszáz helyi pénzért veszek valamilyen ajándékot a páromnak. Vettem is római köményt, mind a háromszázért, aminek eredeti értéke tíz pénz lehetett. Jól átvágtak – de a célomat elértem.
Nem vagyunk-e foglyai a céljainknak és ezáltal a jövőnknek? A munkánk rabjai nem vagyunk-e? Nem zár-e börtönbe az aggodalmunk, a megszokásaink, a napi rutin, a félelmeink, a kötelezettségeink, a pénzügyi helyzetünk, a tartozásaink, a szeretetünk? A kapcsolataink, és az elvárásaink, amiket mások felé támasztunk? És a nehezteléseink? A bűntudatunk? A svédasztal hatalmas, tessék választani. Ott vannak még hiteink, a vallásunk, az istenképünk, és az iskolában tanultak.
Van kijárat ebből a börtönből? Vagy csak lebontani lehet, mint egy kötött pulóvert?
Próbálkozunk imádsággal, meditációval és alkohollal, extrém helyzetekkel, hiperventillációval, alkotással, droggal, csodakereséssel, a kundalíni kígyó felébresztésével és személyiségtesztekkel. Megvilágosodással és nirvánával, elengedéssel és megbocsátással, az arany középút keresésével, köszönettel, hálával.
Frantz, Altona foglya, egy nap úgy döntött, hogy elhagyja a pincét. Felment a lépcsőn, majd az erkélyről letekintett a városra, amelyről a hírek alapján azt gondolta, hogy romos, szürke, és tele van halállal. Ám Hamburg napfényben úszott és tele volt élettel.
Ránk vajon mi várna, ha megszabadulnánk összes kötelékünktől? A mátrixi világkép, amiben szürke falak között ellenséges közeg venne körül bennünket? vagy a mennyország? vagy a valóság? vagy nem változna semmi? Ha kint lennénk a börtönünkből, azt észrevennénk?
Nem, nem, nem! Nem kötelékek, hanem húrok. Mi teremtjük őket, hogy legyünk valamilyenek. És ha másmilyenek akarunk lenni, akkor elengedünk egy húrt és keresünk helyette egy újabbat. Ha pedig már nem akarunk játszani, akkor elengedjük az utolsót is. Így játsszuk saját, időről időre változó egyedi muzsikánkat. Szól, ahogy szól.
De a miénk.
Apám, még a múlt század hetvenes éveiben, tévészerelő volt, alighanem a legjobbak közül való. Folyamatosan képezte magát, bújta a „Rádiótechnika” című folyóiratot, érdekelték a műszaki újdonságok, szakmai kihívások. Rengeteget dolgozott, a családunk pedig egyre magasabb életszínvonalon élt. Ez abban az időben történt, amikor a tévék még fekete-fehérben sugároztak, és hétfőnként nem volt adás. Csatorna sem ezer volt, hanem csak egy.
Ám lassan beindult a tévék evolúciója: több csatorna, színes adások, és jobb minőségű készülékek. Sosem fogom elfelejteni, amikor apám közölte velünk, hogy éppen egy videomagnó-javító tanfolyamra kellene mennie, de nincs kedve hozzá. Nagyon szerettem volna, ha részt vesz ezen a továbbképzésen, mert azt reméltem, hogy akkor nekünk is lesz videomagnónk. Ám apám már döntött: otthon maradt és videomagnónk sem lett.
Én ettől a naptól datálom apám sorsának fordulópontját. Nem telt bele egy év, és elvesztette a munkáját. Ő a régi tévékhez értett, amiből egyre kevesebb lett, és hiába volt tele a műhely javításra váró videomagnókkal, azokkal ő semmit nem tudott kezdeni. Egyre romló közérzetéért, sebet kapott önérzetéért a környezetét tette felelőssé. A szerviz és a város vezetőségét, a politikusokat, egyszóval mindenkit hibáztatott, csak saját magát nem.
Nemrég olvastam egy történész, Yuval Noah Harari: Sapiens című könyvét. Arról ír, hogy bizonyos távolságból nézve egy történelmi fordulópont esetén (ilyen például a bolsevikok hatalomátvétele Oroszországban) hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ami megtörtént, az logikus és elkerülhetetlen következménye az akkori társadalmi folyamatoknak. Ez azonban ott, abban a helyzetben, egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Honnan tudhatta volna apám, hogy amikor nem megy el egy képzésre, az azzal a „történelmi” eseménnyel jár, hogy rövid időn belül elveszíti az állását? Benne lenni a folyamatokban egészen más, mint évtizedek biztonságos távolából tekinteni rá.
Még aktív sportoló koromban az edzőm gyakran mondogatta: „Aki nem fejlődik, az visszafejlődik.”
Napi két-három edzéssel a hátam mögött akkor ebbe nem nagyon gondoltam bele. Ma már jobban értem ennek a mondatnak az élet minden területére kiterjedő üzenetét. Nemcsak a testünkre vonatkozik, hanem a tudásunkra és érzelmeinkre is. Egy egykori sportolónak érdekes élmény belenézni a tükörbe úgy, hogy nemhogy napi hármat, de heti hármat sem edz. A visszafejlődés kézzelfogható bizonyítékait érintheti meg bizonyos testtájakon.
Az „evolúció”, vagyis a fejlődés az emberiség szintjén egy elvont fogalom. Gondolhatunk rá félelemmel vagy pozitív elvárásokkal, ám az egyén számára a személyes evolúció mindennapi feladat, mert ez az a terület, amire hatással lehetünk. De hogyan tudunk fejlődni? A titok a minták túllépésében rejlik, vagy, ahogy ma divatosan mondjuk, akkor történik meg, amikor átlépjük a saját határainkat.
Életem elkerülhetetlen, történelmi eseménye volt, amikor tizennégy év után elhagyott a párom. A családomban addig senki nem vált el, példátlan eset volt. Összeomlott addigi világom, és új még nem épült helyette. Aztán persze újraépítettem magam, és most, az említett történelmi távlatból visszatekintve, úgy emlékszem arra az időszakra, mint életemet meghatározó pozitív eseményre. És nemcsak azért, mert megtanultam csirkepörköltet főzni és vasalni, hanem azért is, mert egy számomra ismeretlen életet „laktam be”, és olyannak ismertem meg magam, pontosabban olyan személyiséggé váltam, amire sosem gondoltam volna.
Személyes evolúciónknak két maghatározó iránya van. Az első, ha tudatosan elébe megyünk, vagyis tanulunk, képezzük magunkat, nyitottak vagyunk új ismeretekre, akár önmagunk, akár egy új okostelefon vagy alkalmazás megismeréséről legyen szó. Ennek gyakran legfájdalmasabb eleme a régi elengedése, legyen szó elavult ismeretekről, barátról vagy párkapcsolatról.
A másik irány a „tapasztalati” tanulás, amikor egy élethelyzetet nem a régi minták diktálta módon oldunk meg. Gyerekkoromban nagyon hálás lettem volna az evolúciónak, ha anyám a verés helyett egyszer elbeszélget velem, amikor „rossz” voltam. Apaként már egy ujjal sem nyúltam gyerekeimhez, ám az igazsághoz tartozik, hogy anyám sem vert meg annyira, mint őt a saját anyja. Csak fakanalat használt, nem pedig nyírfavesszőt. Ez is evolúció.
Ne felejtsük el, ha fejlődünk, azt nemcsak magunkért tesszük, hanem magunkkal húzzuk azokat is, akikkel kapcsolatban vagyunk. Mikor kiköltöztünk vidéki házunkba, első dolgunk volt a kert rendbetétele. A méregzöld, frissen nyírt pázsit szélén hamarosan virágok pompáztak. A szomszéd kertje nem volt zöldebb, sőt: gyom verte fel. A kert végében egy sufni állt, ami sosem látott szebb napokat. Egy év sem telt el, és a szomszéd kertjéből eltűnt a gaz, a „gazdasági épület” helyére pedig fenyőfa került.
Gyakran azt hisszük, hogy a fejlődés valami hallatlanul kimerítő, fáradtságos folyamat. Pedig néha csupán annyiról van szó, hogy egy helyzetre más szemmel nézünk, mint korábban. Prezentációs képzéseken tanítom, hogy egy előadás során igyekezzünk hatni a közönség minden érzékszervére. A minap a kezembe került egy szakkönyv, amelyben az egyik fejezet a „multiszenzorális” előadásokról szólt, vagyis arról, hogy az előadás során miként hassunk a hallgatóság minden érzékszervre. Mikor elolvastam a bekezdést, felnevettem. Rendben, nevezzük így. Legyen multiszenzorális. Mindegy mi a neve, csak a résztvevők alkalmazzák és fejlődjenek általa.
Személyes evolúciónk energiabefektetéssel jár, mintha egy hegyre – a saját hegyünkre – kapaszkodnánk, ahol a felfelé haladás gyakran igencsak fárasztó. Ám cserébe lépésről lépésre szebb kilátás, új perspektíva és ismeretlen ösvények nyílnak meg előttünk.
Új távlatok.
Én is arra járok, amerre sok ezer útitársam, keresztül a Széll Kálmán téren. Hol erre, hol arra irányítanak bennünket, gyalogosokat: szűk sikátorokon, leszűkített járdákon halad a tömeg, kerítések között, sárban, zajban, ideges autósok között. És most, karácsony táján csak fokozódik a feszültség.
Amikor elhagyjuk a régit és valami új felé haladunk, vagyis amikor változáson megy keresztül az életünk, akkor belül azt éljük át, amit a Moszkva téren közlekedők. A régi és az új közötti átjáró neve: káosz. Ismeretlen mezsgye, amin valahogy át kell evickélnünk. Az evickélés folyamatán nem tudunk változtatni.
A hozzáállásunkon igen.
A ZARÁNDOK NAPLÓJA 