Theo

Képzelj el egy jó karban lévő hatvanas holland férfit. Magas. Szikár. Ősz hajába és szakállába szőke szálak vegyülnek. Kék szemek, köröttük mély ráncok. Mozdulatai kimértek, mosolya villanásnyi,  kézfogása kemény, tartása merev. Ajkai pengeélesek. Tekintete táncol belga asztaltársunk és énközöttem. Pénzügyi tanácsadóként dolgozik, munkáját nagyon szereti.

A szokásos körök után (honnan jöttél, időjárás) egy üveg bor kerül az asztalra. Miközben a semmiről beszélgetünk, gyakran újratöltjük a poharakat.  – Theo – kérdezem – miért jöttél el az Útra?

Hosszú csend. Motyogni kezd, nem értem, amit mond. Kérem, beszéljen hangosabban. Küszködik, köszörüli a torkát. Lassan nekikezd a történetének.

Feleségével negyven évig éltek együtt, boldogságban, szerelemben. Három gyerek, a sors nehézségei, kihívások és gondok, ami kapcsolatukat még mélyebbé, szétszakíthatatlanná tette. Legalábbis így gondolták. Mert közbeszólt valami.  Az asszony fél éve rákban halt meg. Váratlanul, minden előjel nélkül. „Pedig egész életében mosolygott”. Még most sem érti teljesen, hogy ez miként történhetett meg. „Sportolt, egészséges életet élt…” Mintha valami ítélőszék számára sorolná a bizonyítékokat, hogy cserébe legalább megérthesse, miért kapta ezt a büntetést.

Egyre hangosabban beszél, hangja remeg, majd patakokban hullani kezd a könnye. Megállíthatatlanul, hörögve sír. A többiek felénk néznek, majd elfordulnak.  „Nagyon fáj, hogy már nincs velem – mondja, miközben remegő kézzel kortyol italába – és nagyon fájnak az elmulasztott lehetőségek. Azok a percek és órák, amikor vele lehettem volna. De legjobban azok az ígéretek fájnak, amiket nem teljesítettem.”

Erőt vesz magán, zavartan néz körül, ám saját története visszaszippantja: „Most is itt van velem. A porait itt hordom magamnál és elviszem az óceánig. Megmutatom neki a nagy vizet, majd a hamvakat a hullámok közé szórom. Ez a mi utolsó közös utunk.  Egy ígéret, amit nem teljesítettem, amíg élt. Hát teljesítem most, amikor már halott.”

Lassan hátratolja székét, nehézkesen feláll, tekintetét rám szegezi, majd így búcsúzik: – Köszönöm, hogy elmondhattam.

Én köszönöm, Theo, én köszönöm.