Találkozásom az ördöggel

Óvatosan helyezte elém a tejeskávét, majd udvariasan megkérdezte, hogy leülhet-e az asztalomhoz. Természetesen igent mondtam.  Csendben figyelte, ahogy a kávét kavargatom, majd mikor a csészét a számhoz emeltem és belekortyoltam az italba, szemével kérdőn nézett rám. Mikor bólintottam, ajkán elégedett mosollyal dőlt hátra.

Kint még sötét volt, de a bár már kinyitott, hogy a korán kelő vándorok ételhez, kávéhoz jussanak.  A vendégeknek nem kellett sokat töprengeni, hogy milyen nemzetiségű a tulajdonos: a falakon az olasz nemzeti tizenegy képei lógtak, bekeretezett mezek fekete filccel aláírva, újságból kivágott fotók, és labdarúgók karikatúrái. A bárpulton egy aranyszínű műanyagserleg, rajta nagy fekete betűkkel: World Cup. Asztaltársam azúrkék pólót viselt, rajta fehér hímzés: „I T A L I A”, középen, szívmagasságban az olasz trikolor. Fekete haj, világító kék szemek, trendi szakáll.

Tudakolta, honnan jöttem és mi az úti célom. Figyelme jól esett. Lelkesen magyaráztam neki, hogy M városába szeretnék eljutni. „Hány nap alatt? ” – kérdezte. Megmondtam.  Úgy nézett rám, mint azok a sokat tapasztalt szakemberek, akik egy kezdővel találkoznak. Nagyra értékelik a fáradozást, a befektetett energiát, és mélységesen elnézők a hibákkal szemben, mert tudják, hogy ezek a fejlődés velejárói. Alig láthatóan megrázta a fejét, két könyökére támaszkodott és így szólt: „Ez lehetetlen. Ennyi idő alatt nem tudod teljesíteni a távot. Túl sokat vállalsz. Én már nyolcszor mentem végig az Úton.”  Röviden felvázolta a rám váró nehézségeket. Profin érvelt. Példákat hozott. Meggyőző volt. Hiteles. Őszinte. Hangjában jó szándék és az irántam érzett aggodalom csengett.

Mikor kiléptem a bárból, lábaim nehezen mozogtak, fejemben az újratervezés gondolatai kergetőztek: Át kell íratnom a repülőjegyet… újra kell terveznem a költségvetést… le kell mondanom az otthoni programjaimat… Mint valami láthatatlan köd, vontak körbe a bárban elhangzott szavak. Aztán megtorpantam, oldalra fordultam. Az ég alján, mint egy új lehetőség ígérete, tűnt fel a ragyogó napkorong, fénybe vonva arcomat s a világot, ahol éppen álltam. Kezemmel olyan mozdulatot tettem, mintha egy sűrű erdőben a faágakat hajtanám félre, és azonnal éreztem, szabadabban mozgok.

Három nappal korábban érkeztem M-be, mint ahogy terveztem. A tomboló szél cibálta esőkabátom, a szemerkélő eső rutinosan találta meg az utat hátgerincemhez, mikor fáradtan a világítótoronyhoz botorkáltam. Sötét volt, csak a felvillanó zöld fénycsóvák világították meg a tomboló óceán méretes hullámait. Eszembe jutott a beszélgetés, s olasz vendéglátóm, akit úgy neveztem el: az én személyes magánördögöm. Felnevettem és felkiáltottam: – Itt vagyok! – ám hangomat elnyomta a szikláknak csapódó hullámok mennydörgése. Miközben szállásom felé szedtem a lábam, kényelmetlen kérdés fogant bennem, amivel nem akartam foglalkozni, ám makacsul, mint egy bumeráng tért… és tér vissza hozzám:

Életem során vajon hány embernek voltam én a magánördöge?