Dylan, a Földlakó

A Pireneusok véget nem érő hegyvonulatai között úgy kanyargott az út, mintha azt ígérné, hogy a következő hegycsúcs lesz az utolsó. Pedig nem így volt. Mindig volt egy új és egy újabb. Meredek, sziklás földutakon vagy sima betonon haladtunk órákon át fölfelé. A mélyzöld réteken birkák és tehenek legeltek, ha pedig egy baszk településhez értünk, a lapos tetejű házakat látva olyan érzésünk volt, mintha egy alpesi kiránduláson vennénk részt.

Dylan nem sokkal a hajnali indulás után csapódott hozzám. Hátizsákját néhányszor már körbecipelte a Földön, elmondása szerint benne van minden, amire egy embernek szüksége lehet. „Ez az otthonom” – mondta nevetve, miközben kibontott egy Snickerst és a felét nekem nyújtotta, majd „tanárbácsisan” rám szólt: „- Egyél, mert a hegyek között kell az energia.”

Egy menedékházban, ahová ebéd körül húzódtunk be a nagy szél elől, szemüvege fölött rám nézett, majd így szólt: – Ausztrál vagyok, de Kínában élek. Nincs a Földnek olyan zuga, ahol ne jártam volna. Az útlevelemet Sidney-ben állították ki, mégsem azt érzem, hogy ausztrál vagyok, hanem azt, hogy Földlakó. – levette a széldzsekijét és könyökével a hátizsákjára támaszkodott. Kinézett az ablakon, a távoli legelőkön apró pöttyöknek látszottak a tehenek. Így folytatta: – Az emberiség az idők hajnalán, legalábbis a könyvek ezt tanítják, kisebb hordákban, családokban élt. Aztán kialakultak a nemzetségek, amelyek több család szövetségéből álltak. A további fejlődés során létrejöttek az országok, a nemzetállamok, és vele együtt kialakultak az országhatárok is. Ez Ausztrália, az Új-Zéland. Ez az enyém, az a tiéd.

Ezt követően elkezdődött egy folyamat, Amerikában és Európában, amikor az államok egyesültek, s bár a határok megmaradtak, mégis valamiféle unió alakult ki a tagállamok között. – újabb Snickerst bontott ki – Úgy vélem, ez egy folyamat. Nemzedékeken átívelő fejlődés. Egy napon a Föld összes országa egyesülni fog, és az emberiség valamilyen szövetségben él majd, ahol az alapvető tétel az lesz: a Föld a hazánk. Aztán, ha az első telepesek eljutnak a Marsra, akkor ők tényleg „csak” földiek lesznek, nem angolok vagy indiánok. S ha majd egyszer kilépünk a naprendszerünkből, akkor… akkor…

Csendben ültünk, a befejezetlen mondat, akár egy űrszonda, keringett körülöttünk. Dylan a távolba révedt, mintha a felhőben bujkáló hegyek fölött ellátna a jövőbe, a Naprendszeren is túlra.

A még hátralevő kilométerek jutottak az eszembe, és megtörve a galaktikus csendet, megszólaltam: – „Induljunk, még sokat kell gyalogolnunk.” – társam rám nézett, lélekben is visszatért a menedékházba, egy mozdulattal felrántotta kabátját és kilépett az ajtón a viharos szélbe. Az úton, mely egy idő múlva lankás, majd meredek lejtmenetbe váltott, gyakran eszembe jutott a név, ami tulajdonképpen nemcsak Dylan, hanem mindannyiunk neve is. Ízlelgettem a szót, ami egyre jobban tetszett: Földlakó.