Altona

A júniusi nap már köszörülte a fogát, de még nem volt annyira meleg. Az  üvegpalota egyik irodájában a klímaberendezés megbízhatóan végezte feladatát: huszonegy fok volt. A bróker hátratolta székét, annak két hátsó lábán egyensúlyozott, kezében egy gazdasági napilapot tartott. Az első oldalon nagy betűkkel ez állt: „Az autókereskedők szeptembertől emelik az autók árát”

– Akkor most kell kocsit venni. – szólaltam meg. Hanyagul rám pillantott, egy mozdulattal a főoldalra lapozott, és ő is elolvasta a szöveget.

– Nehogy bedőlj neki. Csak azért írják, mert nyáron nagyon kevesen vesznek autót. Az olyan fajankók, mint te, pedig szépen beszopják ezt a hazugságot, és rohannak a szalonokba, ők meg beljebb vannak egy két eladással. És hogy mi lesz szeptemberben, még én sem tudom, pedig én bróker vagyok.

Altona foglyai Hamburgban éltek. A főszereplő, Frantz, háborús bűnösként a ház pincéjében bujkált, menekülve az igazságszolgáltatás és saját lelkiismerete elől. Testvére minden nap meglátogatta és az újságból cikkeket olvasott fel neki. Halálról, éhezésről, lerombolt városokról szóltak a hírek, szenvedésről, sok-sok szenvedésről. Frantz abban a hitben élt, hogy a világban tombol a háború. Pedig már régen béke volt.

Lehet, hogy mi magunk is Altona foglyai vagyunk? A média varázspálcája vezeti a figyelmünket, és azt mutat meg nekünk, amit ő akar. Az van, ami a tv-ben, a rádióban és az interneten hallható-olvasható. A média szemével látjuk a világot, így láthatunk terroristának menekültet és szalontahónak előadóművészt. Vagy fordítva.

De vajon csak a média tartja fogva a figyelmünket? Nem vagyunk e foglyai az érzékszerveinknek, amelyek behatárolt idegi pályákon valamilyen információt közölnek az aggyal? Nem vagyunk-e rabjai a múltunknak, a tapasztalatainknak, a vágyainknak? A gravitációnak és a DNS-ünknek?

Amikor Kairóban jártam, az utolsó este azzal a céllal mentem ki a piacra, hogy háromszáz helyi pénzért veszek valamilyen ajándékot a páromnak. Vettem is római köményt, mind a háromszázért, aminek eredeti értéke tíz pénz lehetett. Jól átvágtak – de a célomat elértem.

Nem vagyunk-e foglyai a céljainknak és ezáltal a jövőnknek? A munkánk rabjai nem vagyunk-e? Nem zár-e börtönbe az aggodalmunk, a megszokásaink, a napi rutin, a félelmeink, a kötelezettségeink, a pénzügyi helyzetünk, a tartozásaink, a szeretetünk? A kapcsolataink, és az elvárásaink, amiket mások felé támasztunk? És a nehezteléseink? A bűntudatunk? A svédasztal hatalmas, tessék választani. Ott vannak még hiteink, a vallásunk, az istenképünk, és az iskolában tanultak.

Van kijárat ebből a börtönből? Vagy csak lebontani lehet, mint egy kötött pulóvert?

Próbálkozunk imádsággal, meditációval és alkohollal, extrém helyzetekkel, hiperventillációval, alkotással, droggal, csodakereséssel, a kundalíni kígyó felébresztésével és személyiségtesztekkel. Megvilágosodással és nirvánával, elengedéssel és megbocsátással, az arany középút keresésével, köszönettel, hálával.

Frantz, Altona foglya, egy nap úgy döntött, hogy elhagyja a pincét. Felment a lépcsőn, majd az erkélyről letekintett a városra, amelyről a hírek alapján azt gondolta, hogy romos, szürke, és tele van halállal. Ám Hamburg napfényben úszott és tele volt élettel.

Ránk vajon mi várna, ha megszabadulnánk összes kötelékünktől? A mátrixi világkép, amiben szürke falak között ellenséges közeg venne körül bennünket? vagy a mennyország? vagy a valóság? vagy nem változna semmi? Ha kint lennénk a börtönünkből, azt észrevennénk?

Nem, nem, nem! Nem kötelékek, hanem húrok. Mi teremtjük őket, hogy legyünk valamilyenek. És ha másmilyenek akarunk lenni, akkor elengedünk egy húrt és keresünk helyette egy újabbat. Ha pedig már nem akarunk játszani, akkor elengedjük az utolsót is. Így játsszuk saját, időről időre változó egyedi muzsikánkat. Szól, ahogy szól.

De a miénk.