A ZARÁNDOK NAPLÓJA

Most. Itt. Vagyok.

Nincs. Semmi. Baj.

(Köszönet érte F.Á.-nak)

Állsz egymagadban. Tested a színpad, lelked a színész, a világ a díszlet. Nincsenek nézők, csak szereplők vannak. Nem tudod, mi fog történni a következő percben, pedig minden pillanatát te teremted. Vállaltad a szereped, hogy átélj, tapasztalj. S hogy csupán marionett-bábu vagy egy univerzális játékban, vagy saját magad vagy irányítója saját szerepednek – nos, ez döntés kérdése. Addig marad a hit, ami annál erősebb, minél gyakrabban megtépázzák a hétköznapok. De… a hit miben? Abban, hogy fontos szerepet kaptál: el kell játszanod önmagadat.
Amíg legördül a függöny.

A patinás előadóterem zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Orvosok, egyetemi tanárok, kutatók alkották a közönséget, akik laptopokba, jegyzetekbe és okostelefonokba mélyedve várták a program kezdetét.

Őszülő hajú férfi készülődött a dobogón felállított pulpitus mögött. Összevont szemöldökkel meredt laptopjára majd a vetítővászonra, végül kattintott még néhányat, a vászon elsötétült, a hordozható mikrofon életre kelt, ő kilépett a közönség elé, és olyan arckifejezéssel kezdett mondandójába, mintha a pohárban, amibe a felkészülése során többször beleivott, ecetes víz lett volna.

Előadása sokéves kutatómunka eredményét tárta az érdeklődők elé, amelynek témája a bor volt. Munkatársaival európai országok borivási szokásait vizsgálták, és ennek hatását az emberi szervezetre. Nem kellett sokat várni, és megtudhattuk, hogy Noé apánk itala gyakorlatilag az egész szervezetet károsítja, amennyiben annyit iszunk belőle, mint amennyi a nemzeti átlagfogyasztás.

Aztán az előadás vége felé történt valami. A kutató fanyar arckifejezése megváltozott. Szigorú szája felfelé görbült, és zavart nevetés-féle hagyta el a torkát. Még valamiről kell beszélnünk, nyekegte, amit mi, nyekegte tovább, francia paradoxonnak hívunk. Kimondta végre, ebből erőt merített, és a korábbi stílusban beszélt kutatásaik megdöbbentő eredményeiről. A franciákra, bár Európa legnagyobb borfogyasztói közé tartoznak, nem hatnak károsan a borok – a francia borok. Értettük mi. Szóval a franciák nem pusztulnak úgy a bortól, mint a skótok vagy a máltaiak. Sőt, kis túlzással, ők minél többet isznak, annál egészségesebbeké válnak. És ezért persze a francia napfény és a termőföld szerkezete, a bor enzimjei és savai a felelősek. Dehogy az ember. Csakis maga a francia bor.

Bár én nem vagyok sem tudós, sem kutató, az egészséges kétely, mint a vágy egy jó fröccs után, amikor szomjas az ember, mégis felébredt bennem: Vajon tényleg a borban az igazság?

Tényleg a bor gyógyít vagy betegít? Avagy az emberi hozzáállás, a hit, az elvárások határozzák meg a bor – és bármi más – hatását a szervezetünkre és az életünkre? Vagy a kettő kölcsönhatása az, amitől formálódunk, változunk, élünk tovább vagy halunk korábban? Eszembe jutott nagymamám, aki egész életében ócska cigiket szívott, s amikor rágyújtott egyre, felemelte, nevetve mondta: koporsószeg, majd szívta a cigit boldogan, aztán nyolcvanöt éves korában távozott, ráadásul urnában temettük el.

Mi az igazság? – kérdeztem, és az előadóterem plafonjára emeltem tekintetem, ahonnan jól táplált gyerekangyalok bámultak rám mosolyogva, de nem tőlük, hanem a plafonon túlról vártam a választ, ami kisvártatva meg is érkezett:

Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja!… Vagy nem tudja Ő se?

 (A teremtés himnusza – részlet)

New Yorkban áll egy szobor az egyik felhőkarcoló tövénél. A címe: „Taxi!” Egy üzletembert ábrázol, aktatáskával a kezében, öltönyben, ahogy rohan egy tárgyalásra. Egyik kezét felemeli, amint éppen egy taxinak int, arcán  feszültség és céltudatosság, a munka elvégzésének, a „pénzcsinálás” feladatának ráncaival.

Hazánkban is állítottak szobrot egy „értékesítőnek”, aki egy idős asszony, üzleti ruhája nem öltöny, hanem rakott szoknya, és kezében nem aktatáska, hanem egy kézikocsi látható. A műtárgyat Székesfehérvárott állították ki, a városközpontban. Címe: Kató néni. Vajon mit tudott ez az idős hölgy, amiért szobrot kapott? A legenda szerint tejet, vajat, zöldséget és egyéb élelmiszereket árult a piacon a kocsijából – rendkívül eredményesen.

Vajon minek köszönhette a sikerét ez a fejkendős, egyszerű üzletasszony? Ha alaposabban megvizsgáljuk a szobrot, főleg Kató néni arcát, rögtön kiderül. Először is: az arca derűs, látszik, hogy szereti a munkáját és az embereket, és büszke a foglalkozására. Kató néni olyan szakember volt, aki minden vásárlójával megtalálta a hangot, és nem adott el sem többet, sem kevesebbet a kelleténél. Vevőivel „csak” beszélgetett, de abból olyan ismereteket gyűjtött, amire alapozni tudta eladásait. Kató néni tudta, amit minden eladónak tudni kell: minden ember más, és mindenki személyes figyelemre vágyik.

Amikor figyelünk, jelen vagyunk. Ha most felemeled a fejed és körülnézel, bárhol is vagy, otthon vagy egy irodában, és megfigyeled a környezeted, a függöny hullámait vagy a kollégáid, akkor a jelenben vagy. Amikor figyelsz, akkor a jelenben vagy. A figyelemnek nincs előjele. A figyelem nem lehet negatív vagy pozitív, a figyelem – van. Olyan, mint az egyensúly. Az egyensúlynak sincs előjele. Nincs negatív vagy pozitív egyensúly. Egyensúly is csak – van. És csak akkor van, ha jelen van a lélek.

Ezzel szemben, amikor gondolkodunk, akkor teremtünk. (És persze a jelenben sem vagyunk.) A gondolkodásnak már van előjele, nem véletlen, hogy a (pozitív) gondolkodásra már egy egész iparág épült. Nem mindegy, hogy hogyan gondolkodunk (magunkról, helyzetekről, emberekről, a világról). Ez egy döntés. Ha fúj a szél, és magunkban csendben átkozódunk, hogy mennyire utáljuk a szelet, máris teremtjük a széllel kapcsolatos kellemetlenségeinket. Ha elfogadjuk, hogy ez van, vagy ha netán örülünk neki (mint például egy szörfös a Balatonon), akkor bármit fúj is a szél elénk, annak valamiféle pozitív hatása lesz. Például jól érezzük magunkat, mert fúj a szél. Nem annak ellenére, hanem azért. A gondolatainkkal tehát teremtünk, és ennek az eredménye az, ami körülvesz bennünket, és az, ahogy mások néznek ránk, ahogy bánnak velünk. A gondolataink: a jövőnk.

Mennyi mindent megteszünk a figyelemért! És milyen hálásak vagyunk, ha figyelnek ránk. Persze ehhez előbb meg kell tanulnunk magunkra és a külvilágra osztatlan figyelemmel tekinteni. Csak ha képesek vagyunk erre, akkor kapunk másoktól is osztatlan figyelmet.

Most figyelsz? Vagy gondolkodsz? Itt vagy? Vagy máshol jársz – gondolatban?

Kató néni évek óta Székesfehérvár kabalája, a bronzszobor szerves része lett a belváros utcaképének. Ám a szobornak van egy különlegessége: Az arra járók megsimogatják Kató néni orrát abban a reményben, hogy szerencséjük lesz. Lehet, ilyenkor nem történik más, mint kapunk egy molekulányit Kató néni különleges képességéből, abból, ahogy figyelni tudott. Mert ha figyelni tudunk, a szerencse is hamarabb megérkezik hozzánk.

És még mennyi minden.

(Az esetleges jogviták elkerülése végett nem tettem fel Kató néni fotóját, de akit érdekel, az írja be a keresőbe: “Kató néni szobor”, és rögtön előjön egy tucatnyi fénykép a legendás idős hölgyről.)

„Negyvenöt centi! Negyvenöt centi! Nem hiszem el!” Kinyitottam a szemem, és ott állt előttem egy nagydarab, kopasz fiatalember, egy mérőszalaggal a kezében, és éppen felkarjának átmérőjét mérte, mintha egy body-building versenyen lenne. Az egész ember úgy nézett ki, mint Shrek maga, csak a füle volt emberi és a bőrszíne kreol. Hatalmas pocakja rálógott bő alsógatyájára, arca dühtől sugárzott, mint amikor az ogre házát megszállták a mesefigurák. „Negyvenöt centi, érted? Egy hete még ötven volt!” – bődült el mély torokhangon.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Belekerült a szervezetembe valamennyi vírus, hogy hogyan, azt nem tudom. Nos, ezek a lények egy álló nap alatt letaglóztak, kicsináltak, a csatában, amit a szervezetem vívott ellenük, fényes győzelmet arattak. Az egyik nap még vígan futottam nyolc kilométert az erdőben, aztán eltelt huszonnégy óra, közben egy éjszaka, és hol a vécé-kagyló, hol pedig a mosdókagyló fölé hajoltam, és jött belőlem minden, mintha nem gyomrom tartalma, hanem az izmaim hagyták volna el a testemet, mint valami süllyedő hajót. Reggelre olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam felkelni az ágyból, a tükörből egy csont és bőr figura nézett vissza rám, akit még csak látásból sem ismertem. Aztán még húztam egy pár napig otthon, hogy a hét közepén megadjam magam, s átadjam testem a magyar egészségügynek, csakhogy legyen már vége ennek az egésznek.

Kórterem, fehér ágyak és falak, fehér ágynemű, fertőtlenítő-szag. Egész testemben remegve lepakoltam kis szekrényemre, levetkőztem és elnyúltam az ágyon. Orvos jött, nyomkodott, kérdezgetett, majd őt követte a nővér, a szokásos, kialvatlan, fáradt szemű és testű, a rutinfeladatokat szinte csukott szemmel végző középkorú hölgy. Vért vett és dobozokat adott, hogy abba különböző mintákat helyezzek el, majd rápillantott a telefonomra. (Semmi különös, egy szimpla okos telefon, amit ma már 1 Ft-ért dobnak az ember után, ha tarifacsomagot vált.)

– Arra vigyázzon! – bökött fejével a telefonom felé, miközben a könyökhajlatomban egy kidagadó ér után kutatott – Legyen mindig magánál, nehogy az asztalán felejtse! Ha vizsgálatra hívják, vigyem magával, különben keresztet vethet rá.” – ezt mondta monoton hangon, de hogy jól megjegyezzem, elismételte még háromszor.

Aztán jött az infúzió, és felébredt akkor még egyetlen szobatársam, Pali bácsi, szegény magatehetetlen férfi, akinek semmije nem működött jól, csak a tüdeje és a hangképző szervei, mert olyan hangon bömbölte: „Nővér!”, hogy a szomszédos Fradi-pálya törzsszurkolói örömmel vették volna be a csapatba.

Eltelt egy pár óra, az infúziót kivették, és én elhatároztam, hogy járok egyet. A szobából nyitott, szabadtéri folyosóra lehetett kilépni, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt egy ipartelepre, és ha ellenkező oldala fordult az ember, a kórtermekbe és a betegváróba kukkanthatott be. Lassan sétáltam, egyik betegszobát a másik után hagytam el, míg elértem a betegváróhoz, ahol éppen egy népes cigány család hozta el egyik családtagját kivizsgálásra. Hogy ki volt a beteg, azt nem tudom, mert voltak vagy tízen, hangosan csiviteltek a tágas teremben. Én pedig, mintha üvegfalba ütköztem volna: megtorpantam, gyorsan visszafordultam és szinte iszkoltam vissza a kórterembe, vissza az ágyamhoz, vissza – a telefonomhoz. A kezembe vettem, mint valami szent tárgyat, dédelgettem és megnyugodtam: „Jól van, megvagy, te drága.”

Csak percek múlva döbbentem rá, mit tettem. „Észnél vagy? – kiáltottam magamra – Ez csak egy telefon!”

Eltelt még két nap, és már bepakoltam a táskámba, csak a telefonom hevert az asztalon, és amíg vártam, hogy a doki megírja a zárójelentést, elszundikáltam, s ahogy kinyitottam a szemem, Shrek állt előttem, ahogy egy kopott mérőszalaggal méri a bickóját és közben kreatívan káromkodik.

Egyszerre kinyílt az ajtó, és megérkeztek Shrek rokonai. Anya és barátnő, apa és haver, sógor és sógorasszony. A levegőben izzadtságszag, kölni, dezodor, testszag és ételszag keveredett. A rokonok leültek és bámulták a nagydarab srácot, mint az istent, aki csak azt mondogatta: „Már csak negyvenöt centi, nézzétek!” – és ők néma ámulattal adóztak a mérőszalaggal hadonászó jelenségnek.

Engem hívott az orvos (telefonom az asztalon), átadta a zárójelentést, én pedig neki a borítékot, és visszamentem a betegszobába. A látogatók figyelemre sem méltattak, csak Pali bácsi bődült egyet búcsúzóul, hogy „Nővér!”, felkaptam a táskám és a telefonom, ami ugyanott volt, ahol hagytam, és indultam, mert várt a taxi.

Ragyogó idő volt, a nap szikrázott, a sárga Skoda a rakparton araszolgatott, mikor eszembe jutott a nővér és sikeres telefon-hipnózisa. Vajon – gondoltam magamban, miközben az Országház előtt haladtunk -, ha a nővér azt mondogatta volna, hogy „Ön erős, hamar meg fog gyógyulni!” – mennyivel hamarabb jövök rendbe? És mennyivel hamarabb gyógyulna fel a sok beteg a kórházban, akik már senkiben nem hisznek, csak az orvosaikban és az ápolónőkben, szóval, ha azt hallanák gyógyítóiktól, hogy „Hamar meg fog gyógyulni!” – akkor az így lenne?

Egy próbát megérne. Vagy akár többet.

“Félelmetes, milyen ereje van egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt egyetlen szó, amit nem kellett volna kimondani.” Wass Albert

“Gyógyít, félelmet oszlat, békét teremt a kimondott szó, ha őszinte. És ebből minél többet ki kell mondani.” Vonnák László

A körúton vizslattam az út szélét, felemelt karokat kerestem, amelyek felém intenek. Taxiztam. Szállítottam politikusokat és üzletembereket, parasztasszonyokat és prostituáltakat, a ’80-as évek magyar társadalmának mindenféle résztvevőjét. Rengeteg arab diák tanult akkoriban hazánkban, tőlük és a többi külföldi turistától egzotikus országok nyelvéből csentem el egy-két szót.

Két férfi intett felém a November 7. tér (ma Oktogon) és a Marx tér (Nyugati tér) között, két igen elegáns, öltönyös úriember. Az egyik középmagas és középkorú, sportos testalkatú, fekete haját zselével fésülte hátra. A másik kissé idősebb, kövérebb és magasabb, rövidre vágott őszes haja ritkulóban volt már, egyik kezében aktatáskát tartott. Kávébarna arcbőrükről először arra gondoltam, dél-amerikaiak lehetnek. Beszálltak a kocsiba, a fiatalabbik egy pesti címet adott meg azzal, hogy onnan még megyünk tovább. Az utasteret pillanatokon belül két különböző márkájú arcszesz erőteljes illata szállta meg. Kissé lejjebb tekertem az ablakot.  A két férfi arabul beszélt, először halkan, majd egyre hangosabban diskuráltak, mintha veszekednének. Néha elhallgattak, majd folytatták tovább a párbeszédet. Már közeledtünk első úti célunkhoz, amikor az idősebbik kinyitotta az aktatáskáját és átadott valamit a zselézett hajúnak, majd gyorsan visszacsukta a táska fedelét, megkopogtatta a vállamat és szólt, hogy álljak meg. Az idős férfi csakhamar el is tűnt a házak között. A zselés hajúval a hátsó ülésen a Hősök tere felé vettem az irányt, elértük a Városligeti tavat, majd megérkeztünk a Népköztársaság út (Andrássy út) elejére. A férfi fürgén kipattant az autóból, s ahogyan az a filmekben szokás, az ablakomhoz lépett, hogy átnyújtsa a bankjegyet.

–          Nem kérek vissza. – szólt, és lendületes léptekkel útjára indult.

–         Sukran (köszönöm)! – kiáltottam utána boldogan, kezemben a mesés borravalóval. Megtorpant. Visszalépett az autóhoz. Lehajolt, arca majdnem az arcomhoz ért. Jeges tekintete, akár egy vérbíróé, meredt rám, egyik kezével olyan erővel markolta a kocsiajtót a letekert ablaknál, hogy belefehéredtek az ujjai. Lassan, magyarul kérdezte: „- Beszelsz arab?” –, közben másik keze a hátsó zsebében keresett valamit.

–          Csak három szót tudok – válaszoltam nyugodt hangon –, ahmar, ahdar, ahszfar (piros, sárga, zöld). És még egyet  – kis szünetet tartottam -, hogy sukran.

Nem szólt, csak továbbra is bámult rám, szemeivel megpróbált a vesémbe látni, megtudni ki vagyok, megtudni, hogy megbízhat-e bennem, és kitalálni, hogy mi legyen. Mit tegyen. Mit tegyen – velem. Rezzenéstelen tekintettel néztem vissza rá, miközben ő változatlan erővel szorította a kocsiajtót. Hallgattunk egy darabig, majd hirtelen felegyenesedett és sietős léptekkel távozott. Még öt méterre sem lehetett tőlem, amikor utána kiáltottam: – Sukran!

Mintha hátba verték volna, úgy állt meg a roskatag újságosbódé mellett. Lassan megfordult, a fejét ingatta, és kis mosollyal szája szegletében így szólt: „- Ne jacc a tuzzel, fiatalember.” Nem játszottam. Komolyan gondoltam.

Ő eltűnt a bódé mögött, én gázt adtam, vártak az utasaim, az üzletemberek, a prostituáltak, a piacozó parasztasszonyok és a turisták. Soha többet nem láttam sem őt, sem a társát.

Minél kevesebbet törődjél a kívánságaiddal, hogy annál könnyebben és biztosabban megvalósulhassanak.  (Kaczvinszky József)

Évekkel ezelőtt volt párom hívott, hogy a Pesti estben megjelent egy novella-pályázat. Akkoriban kezdtem az írást, pontosabban akkoriban voltam először képes arra, hogy amit elkezdetem írni, azt többé-kevésbé sikerült is befejeznem.  Az egyik plázában magamhoz ragadtam az újságot, és meg is találtam benne a kiírást. Még egy hónapom volt, hogy beküldjem pályaművemet. A novella már a fejemben motoszkált, de ez a lehetőség újabb lökést adott, hogy álljak neki a tényleges munkának. Néhány hét múlva el is készült a mű. Az élményanyagot  jemeni utazásom jelentette, továbbá egy különös emlék. Sokat játszottuk azt akkor még „jelenidős” párommal, hogy ő elkezdett egy mondatot, és én, a mondatot folytatva, egy mesét rögtönöztem. Akkor is ezt tettük. Az ágyon hevertünk, ő hozzám bújt, elmondta a kezdő mondatot, én nekikezdtem a mesélésnek. Ám ahogy haladtam a történetben, mindketten azt éreztük, hogy amit mondok, az furcsamód igaz. Nem mese, hanem igaz történet. A cselekmény gerincét ez a mese adta. A kész novellát elküldtem a megadott e-mailre, és miközben megcímeztem elektronikus levelem, az volt a kívánságom, hogy alkotásom „férjen be” a novelláskötetbe. Nem vágytam sem fő-, sem közönségdíjat kapni, csak arra vágytam, hogy publikáljanak. Hónapok teltek el, már teljesen elfeledkeztem az egészről, mikor rövid levélben értesítettek, hogy pályaművemet pozitívan bírálták el. Mikor átvettem a kötetet, a sok novella között egy darabig nem találtam sajátomat, míg végül ráakadtam. Az enyém volt a legutolsó. Épp, hogy befértem… (Betűk, szavak, mondatok 33 novella – Aposztróf kiadó, 2009.)

Azóta sokat töröm a fejem, hogy miként tudtam akkor annyira pontosan kívánni. No meg azon, hogy hogyan kell kívánni valamit, hogy az meg is valósuljon, ráadásul ilyen kísértetes pontossággal. Tudok már válaszokat,ismerek technikákat, de pontosan kívánni azóta sem mindig sikerül. Sőt.

Az alábbiakban közreadom akkor megjelent novellámat egy végtelen sóhaj kíséretében, és azt kívánom, hogy nyerje el a tetszését minél több olvasónak.

                 Végtelen sóhaj

 Ha valaki nem ivott, kiszáradt, akár a kidöntött fa. Órák alatt. A hőség a két évszak közül a melegebbikben, vagyis ebben a mostaniban, az elviselhetetlennél is forróbb volt. A nap szigorúan tekintett le az égről, sugaraival feltüzelve minden mozdíthatót, áthatolva mindenen. Szemei elől semmi sem maradt rejtve. Csak ott tört meg az ereje, ahol az óceán a szárazfölddel találkozott, ahol a hullámok fehér tarajai lustán nyaldosták a part homokját, kicsapva-visszahúzódva ezer meg ezer éve. A víz fodrai között kis homokfutó madarak rohangáltak gondterhelt ábrázattal. Némelyik csőrében kis rákot tartott, igyekezett lenyelni, mielőtt a többiek oda nem rohantak hozzá, hogy részt vegyenek a lakomában. A távolban bamba homokdűnék bámulták az óceán végtelenét, tarajukon néha fuvallatnyi szellő kapott fel néhány homokszemet és sodorta arrébb. A homokdombok olyanok voltak a partról nézve, mint hatalmas, elvásott fogak.

A levegő mozdulatlanságba dermedt, néha-néha rebbentette meg egy-egy forró légáram. A benne lebegő-kószáló ezernyi homokszem színtelenné varázsolta a tájat, még a tenger és az ég kékje is tompábbnak tűnt. Nem messze a parttól hatalmas, csupasz, sötétbarna sziklák nőttek ki a hullámok közül. A köveket érdesre marta a hullámok számtalan rohama, az orom körül keselyű szállt körbe-körbe mozdulatlan szárnyakkal, kitartón.

A fiú a parttól nem messze található kisebb szikla mögött kuporgott, és várt. Egy órája, hogy itt lehetett, mert nem kockáztathatta meg, hogy bárki meglássa. Kis tömlőben hozott vize már csaknem kifogyott, homlokát kiverte a veríték a szörnyű hőségben. Néha kipillantott a szikla mögül, körülnézett, s mert nem látott semmit, visszahúzódott fedezékébe. Tizenhat éves lehetett, de hogy valójában mennyi idős, senki nem számolta. Arcán már megmutatkoztak a férfikor jegyei: néhány mélyebb ránc, a sötétbarna, kíváncsi szempár, s a napcserzette, sovány arc. Ruhája izzadt volt, viszonylag tiszta. Minden nap, ha a sziklához jött, ezt, a tisztábbikat vette fel.

A távolban feltűnt egy tevekaraván, ahogy komótos járással a tenger felé igyekszik. Csakhamar fel lehetett ismerni a három dromedárt és egy lovat. A ló mellett aztán ki lehetett venni egy szaporán lépkedő, hatalmas férfit, ahogy a lovas fölé tart egy pálmafa leveléből készült napernyőt. A lovon egy nő ült. Sitrának hívták, foglalkozását tekintve hercegnő, s akinek gyakori szokása volt ellátogatni erre a helyre a hét valamely napján. A tevék a sátor kellékeit hozták három szolga vezetésével, akik sebtiben fel is ütötték a fehér vászonépítményt. Szőnyegeket, gyümölcsöt és vizet hordtak a sátorba, majd felkapaszkodtak a tevékre, és csakhamar eltűntek a homokdűnék mögött.

A fiú, Jahja, már két esztendeje járt ide szinte minden nap, hogy láthassa a hercegnőt. Bár anyja, a nagydarab, viperanyelvű Maya perelt vele sokat, hogy inkább dolgozzon, vagy vegyen magához feleséget, Jahja inkább a tengerpartot választotta, és Sitrát, akit, amióta meglátott, szeretett.

Sitrát. A Végtelent.

Sose látta igazán közelről, de annál jobban ismerte testét és ruháit. Sitrának ugyanis az volt a szokása, hogy meztelenül fürdött a tengerben. Ilyenkor órákat lubickolt a vízben, s mikor kijött, leheveredett a homokba, aztán olvasott valamilyen nagy könyvből. A nagydarab férfi – kasztrált testőre – mindig a közelében maradt és vigyázott, bár nem volt mire. Közel-távol nem volt senki, Jahját – Sóhajt – kivéve.

Jahja kidugta fejét a szikla mögül, s látta, ahogy a hercegnő megoldja övét, leveti ruháit, és a vízbe gázol. Nézte a kecses lábakat, a csodás testet, a nő hátára zúduló isteni hajkoronát, s közben érezte a szabadságot és az élet örömét, amit a hercegnő magából sugárzott. Jahja néha találkozott Sitrával a városban, ahogy napernyője mögül, magas tevéje hátán, kíváncsian figyeli a tolongó sokaságot, vagy ahogy apja, az emír mellett lépdelt apró arab csődörén. És néha… néha mintha Sitra elkapta volna a tekintetét, és mintha úgy nézett volna a hercegnő Jahjára, mintha ismerné valahonnan.

A leány kisétált a vízből, fehér vászonkendőt csavart a testére, majd leült az árnyékba. Egy kancsóból vizet töltött magának, ivott, s egyszer csak, ezt Jahja rémülten vette észre, rejtekhelye, a szikla felé mutatott. Még nagyobb volt a rémülete, amikor látta, hogy a vállas férfi elindul felé. Mit tegyen? Hová bújjon? Először megpróbálta magát beásni a homokba, de aztán rájött, hogy ennek semmi értelme. Szíve vadul kalapált, gyomrát páni félelem fogta szorosra. Aztán hirtelen megnyugodott, s aztán olyasmit mondott, amit még annak előtte soha: „Megérdemlem a sorstól, bármit is kapok.”

A hatalmas férfi először a sziklára, majd Jahjára vetette árnyékát. Összehúzott, bozontos szemöldökei alól kékesszürke szempár villant a fiúra. Jahja lassan kihúzta magát, és szembenézett a másikkal. A testőr hosszan nézte őt, rezzenéstelen arccal, kopasz fején csillámot vetett a forró nap, jobb keze görbe kardján nyugodott. Két lépést tett a fiú felé, aki hirtelen védőállásba helyezkedett. Amaz elmosolyodott, és így szólt: – Kövess.

A hercegnő sátrához kísérte a fiút, aki remegő lábakkal állt meg a hölgy előtt. Nem tudta, mit kellene mondania, ezért esetlenül meghajolt.

– Látom, ismered a jó modort, ami a meghajlást illeti – szólt mosolyogva Sitra – de a leskelődés nem tartozik ezek közé. Ülj le. Kérsz vizet?

– Nem – felelte gyorsan Jahja, aztán meggondolta magát – vagyis igen, kérek.

A hercegnő átadott egy kupát, amiben friss víz volt. A fiú megitta.

– Miért leskelődsz utánam? – kérdezte Sitra, és egyenesen a fiú szemébe nézett, amit Jahja állt, sőt, már élvezni is tudta a helyzetet.

– Azért – mondta, s közben letette a poharat, s a kezébe vett egy marék homokot, amit a másik tenyerébe töltött át – mert beléd szerettem.

Sitra nem nevetett, hanem tovább, fürkésző szemmel figyelte a fiút. Hitt neki. Hallgattak egy ideig, aztán tekintetük elsiklott a másik felett, s mindketten a tengert fürkészték. A közelben panaszosan felrikoltott egy sirály.

–      Ki vagy, te fiú, aki szeretni mersz engem? – kérdezte Sitra, és oldalára feküdt, kezével támasztotta meg a fejét, úgy, hogy sűrű haja teljesen beborította alkarját.

Jahja először nem is hallotta a kérdést, mert elmerült Sitra arcában. Soha nem láthatott fedetlen női arcot a kislányokén és nőnemű családtagjain kívül. Eddig szempillantásokból, a szemöldök ívéből kellett következtetnie, hogy kit takar a hidzsáb. Lepel mögül kivillanó lábfejjel és hennázott kezekkel, körmökkel kellett beérnie. S most… belenézhet, belebámulhat egy igazi női arcba, ráadásul ez az arc nem mutat semmiféle zavart vagy szégyent, hanem ez a női tekintet állja az övét, visszanéz, fürkész, és fekete szembogarával – talál. Rátalál erősségeire és gyengéire, látja, ha hazudik, és simogat, ha őszinte. És a legfontosabb, s ez volt talán a legszokatlanabb és legvonzóbb az egész helyzetben, hogy figyel. A szempár teljes, őszinte, osztatlan figyelmet ad. És ebben eddig Jahjának nem volt része senkitől. Ezért e figyelemben elmerült, mintha a tengerben úszott volna, mélyen, ahová a nap sugarai nem jutnak el. S ebben a merülésben annyi mindent látott. A nő figyelme előcsalogatta azokat a gondolatait, érzéseit, amelyek legfontosabbak és a legtitkosabbak voltak a számára. És nem csak tudata felszínére hozta azokat, hanem valami sokkal több történt: ki merte mondani őket. Azt, hogy legszívesebben elmenekülne otthonról. Azt, hogy gyűlöli az erőszakot, s hányingere van, ha verekedni, lopni, vagy ölni kell. Hogy az eddigi életét fel szeretné cserélni valami sokkal teljesebbre, amelyben tanulhat, láthat, tapasztalhat, fejlődhet. Ki merte mondani, hogy egy olyan életre vágyik, ahol megismerkedhet más emberekkel és népekkel, ahol… igen: ahol fontos. Egy olyan életet szeretne élni, ahol tehet valamit, aminek van értelme, nem csak a puszta élet vagy túlélés a feladat. Ahol a teremtés a legszentebb dolog, és ezt lehet úgy is, hogy nem mástól vesszük el az élethez a hozzávalókat, hanem, hanem… de erre nem tudott válaszolni, hogy miként lehet, csak tudta, hogy lehet. Talán Sitra tudja a választ. De lehet, hogy ő sem.

Megköszörülte a torkát, és belekezdett abba, hogy ki is ő. És e monológban egyesült vágyaival, ködös terveivel, és úszott Sitra figyelmében, egyetértő bólogatásában. Boldog volt, és eddig soha nem tapasztalt erőt érzett magában. Olyat, amely azokban az emberekben van, akik tudják, hogy mit cselekszenek, de azt is tudják, hogy azt miért cselekszik.

Sitrát elbűvölte a fiú őszintesége. A hatalmi harcoktól hemzsegő, az intrikák szövevényében fuldokló palotából kimenekülve olyan volt a fiú szavait hallani, mintha a sűrű dzsungelből egy tisztásra érne ki az ember. Többet érzett a fiú iránt, mint emberbaráti szeretetet. Tisztelet volt benne, amit azok kaphatnak meg, akik vállalják magukat, és akik képesek megváltoztatni azt, amiben vannak. És persze imponált neki, hogy tetszik a fiúnak, és volt közöttük egy kapocs, egy elvághatatlan kötelék: Jahja láthatta a testét, arcát, teljesen fedetlenül. Sitrát nem gyötörte szégyenérzet vagy félelem. Ez előtt a fiú előtt vállalhatta magát, olyannak, amilyen, és tudta, hogy ez az érzés és titok a fiú szívében a legjobb helyen lakozik.

És volt még valami, ami Sitrának újdonság volt: az, hogy a fiú magáért szerette. Az emír udvartartása úgy kezelte őt, mint valami zálogot. Későbbi háborúk vagy békekötések, de mindenesetre a nagyobb hatalom zálogát. Az ő személye nem volt lényeges, státusza volt az. Rajta keresztül igyekeztek több pénzre, nagyobb befolyásra szert tenni, ő volt az egyik lehetséges út az emír kegyeihez, kedvező döntéseihez. A vele való frigy szövetséget, két erő egyesülését jelentette, s hogy Sitra mit akart valójában, senkit nem érdekelt. S e pillanatban mellékes volt az a tény, hogy Jahja nem ismerte őt, fogalma sem volt gondolatairól, életéről, s hogy amit a fiú „szeretett” az egy test volt, ami elmerül a tenger habjaiban, valamint a figyelme, amit ennek a lénynek ajándékoz. Ám ezek az érzések üdítően tiszták és természetesek voltak a körülötte élő emberek indítékaihoz képest, hiszen hiányzott belőle valami, ami minden mást megfertőzött körülötte: az érdek.

–      Még korai. – szólt a hercegnő, s hangja nyugodt volt, mint a sivatagi hajnalok. – Majd… később. Máskor. – Sitra elszomorodott – még fejlődnöd… fejlődnünk kell. Máskor… talán nem érted meg, de más életben…

–      Más életben? Ezt nem értem. Van más életünk?

–      Igen, van, de ezt nem tudom megmagyarázni neked, és nem is akarom. Magadtól is rá fogsz jönni. Értem és érzem, amit érzel, de még… korai. Kérlek, most menj el, és ne jöjj többet. megígéred?

–      Miért? Mi történik, ha mégis jövök? – kérdezte a fiú.

–      Semmi nem történik – mondta Sitra, s finoman megsimogatta Jahja állát – csak kérlek, hogy ne gyere. Én pedig cserébe megígérem neked, hogy még találkozni fogunk.

–      Mikor?

–      Egyszer. Ezt nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor. Egy… egy másik világban, ahol más jelmezben leszünk, de felismerjük egymást, és akkor majd, akkor a tiéd leszek. Te pedig az enyém. Megígérem. Most menj.

Nem lehetett erősebb kötelék Sitra érintésénél, és annál a szónál, hogy „kérlek”. S ennek megfelelően Jahja nem jött többet a partra, de később, sivatagi útjai során sokat emlékezett erre a beszélgetésre.

Egy nap hírét vette, hogy a hercegnőt az emír meggyilkolta, mert nem akart feleségül menni ahhoz a herceghez, akit apja kijelölt neki. Sitra bezárkózott a szobájába az esküvő napján, s mikor betörték az ajtót, nevetve nézett dühtől fuldokló apjára.

– És most mit teszel? Megölsz, apám? Tudod, hogy soha senki parancsát nem fogom teljesíteni. A tiédet sem.

Az a hír járja, akkor is kacagott, mikor az apja saját kezével szúrta szíven a lányát. Utolsó szavai ezek voltak: – Most végre teljesen szabad vagyok. Köszönöm apám. – kezével egy székbe kapaszkodott, és, azt mesélik, állva halt meg, mint az istenek, sötét szeme pedig ragyogott a boldogságtól.

Jahja a temetés éjszakáján ellopakodott a sírhoz a város szélén. Kezében kis tőrt tartott, aminek nyelére finom hímzéssel írták fel a Sitra nevet. Ott szúrta szíven magát a sír felett, és ott találtak rá a vértől feketéllő homokbuckán másnap reggel.

Senki nem értette, hogy miért tette.

Jahját jobb híján a hercegnő mellé temették el. Ma is ott fekszenek egymás mellett a Várostól nem messze, homokpárnára fektetett fejük a tengerre néz.

Az öböl, ahol Sitra mezítelenül fürdött, ma kedvelt pihenőhely. A sziklák között délutánonként kis forgószél támad, mintha két, ellentétes irányú széláram játszana, kergetőzne, táncolna és egyesülne egy rövid időre, hogy aztán mindkettő folytassa útját a világban. A sziklák ekkor különös hangot hallatnak. A helybéliek erről a hangról nevezték el a partot: Jahja As-Sitr’a.

Végtelen Sóhaj.

Most aztán jól néztem ki. Összekapartam szekrényem mélyéről az összes márkás holmimat – csak a kísérlet kedvéért. Előző alkalommal, amikor a Hűvösvölgyi úti közértbe mentem, külsőm nem a legmegnyerőbb volt, sőt, az ott dolgozóknak aggodalomra adott okot kopott ruhám, hátizsákom, és lebarnult, borostás arcom. Ezért követelhették tőlem a kosárhasználatot. Vajon most, hogy felvettem márkás cuccaimat, mit váltok ki a boltosokból?

A Sparba lépve azonnal megpillantottam azt a hölgyet, aki korábbi vásárlásom alkalmával olyan lekezelően beszélt velem. Tüntetőleg kikerültem a kosarakat, majd vállamon (Camel) sporttáskámmal elsétáltam mellette egyszer, kétszer, majd háromszor. Hosszú perceket töltöttem az öblítőszerek vizsgálatával, de a bolti alkalmazott, aki mindvégig ott állt a közelemben, nemhogy a kosarat nem kérte számon, keresztülnézett rajtam, mintha az áruház sajátmárkás terméke lennék. Nem adtam fel. Elkezdtem körözni a biztonsági őr körül, aki az édességosztályon álldogált. Hosszas keresgélés után vettem egy Sportszeletet, de az őrnek sem tűnt fel, hogy valami nincs rendben velem, unottan nézelődött a húsosztály bögyös kiszolgálója felé. Nem szóltak rám, nem szóltak hozzám, észre sem vettek. Szépen belesimultam az áruház megszokott vásárlóközönségébe.

Felületesen ismertem egy világot, a Moszkva téri hajléktalanok világát, és mint valami statiszta szerepelhettem az ott éldegélő szegények, hajléktalanok játszmáiban néhány forintommal, vagy ahogy megráztam a fejem, mikor a „Fedél nélkül”-t kínálták. A boltban egy pillanatra megfordult a helyzet, s főszereplő lettem, a szerepem szerint hajléktalan, és a körülöttem élő emberek is ennek megfelelően működtek. És ez az élmény merőben más volt, mint amit eddig tapasztaltam. Nekem szokatlan. Nekik természetes…

– Lelkesítsd őket! Lelkesítsd őket!  – ismételgette bőrfoteléből felpattanva a Megrendelő, egy nagy nemzetközi cég hazai igazgatója, és közben kezeivel arcom előtt hadonászott.  Arra kaptam felkérést, hogy fellépjek konferenciájukon, több száz résztvevő előtt.  – Azt akarom, hogy az előadásod végére repüljenek!

– És mennyi időm van megtanítani őket repülni? – kérdeztem enyhe iróniával a hangomban. A Megrendelő rám meredt, és nevetve visszahuppant a helyére.

–  Negyvenöt perced.

Este, mikor otthonomban már mindenki elnyugodott, leültem íróasztalomhoz és elmerengtem: „Megtanítani őket repülni? Nem is olyan rossz ötlet.Ám ehhez először nekem kell megtanulnom repülni. Hm. Milyen lenne, ha az előadásom közben csak úgy spontán felemelkednék, lebegnék, mint az angyalok és röpködnék jobbra-balra a teremben?” Hamar elvetettem a gondolatot, nem csupán józan paraszti eszem földön járó szempontjai miatt. Ha netán tényleg felrepülnék, az óriási riadalmat okozna, több lenne a kára, mint a haszna. És különben is, a föld vonzerejének legyőzésénél vannak sokkal komolyabb kihívásaink. Félelmeink, kishitűségünk, negatív gondolataink, önbizalomhiányunk, régi negatív tapasztalataink, irigységünk feletti diadalunk sokkal komolyabb feladat, mint úrrá lenni a nehézségi erőn. Éppen ezért előadásom témájául azt választottam, hogy miként léphetünk túl félelmeinken, kishitűségünkön, negatív gondolatainkon, önbizalomhiányunkon, régi negatív tapasztalatainkon, irigységünkön.

Két év telt el, mikor egy volt tanítványomba botlottam az Andrássy úton. A szokásos „hogyvagyozás” után így szólt: – Emlékszel arra a beszédedre, amit két évvel ezelőtt a konferencián tartottál nekünk?

Emlékeztem.

– Az előadásod végén többekkel beszélgettem arról, hogy mit éreztek, miközben hallgattak téged. Azt, amit én is. Hogy miközben te beszéltél, mi felemelkedtünk. Olyan érzésünk volt, mintha repülnénk.