Francia paradoxon

A patinás előadóterem zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Orvosok, egyetemi tanárok, kutatók alkották a közönséget, akik laptopokba, jegyzetekbe és okostelefonokba mélyedve várták a program kezdetét.

Őszülő hajú férfi készülődött a dobogón felállított pulpitus mögött. Összevont szemöldökkel meredt laptopjára majd a vetítővászonra, végül kattintott még néhányat, a vászon elsötétült, a hordozható mikrofon életre kelt, ő kilépett a közönség elé, és olyan arckifejezéssel kezdett mondandójába, mintha a pohárban, amibe a felkészülése során többször beleivott, ecetes víz lett volna.

Előadása sokéves kutatómunka eredményét tárta az érdeklődők elé, amelynek témája a bor volt. Munkatársaival európai országok borivási szokásait vizsgálták, és ennek hatását az emberi szervezetre. Nem kellett sokat várni, és megtudhattuk, hogy Noé apánk itala gyakorlatilag az egész szervezetet károsítja, amennyiben annyit iszunk belőle, mint amennyi a nemzeti átlagfogyasztás.

Aztán az előadás vége felé történt valami. A kutató fanyar arckifejezése megváltozott. Szigorú szája felfelé görbült, és zavart nevetés-féle hagyta el a torkát. Még valamiről kell beszélnünk, nyekegte, amit mi, nyekegte tovább, francia paradoxonnak hívunk. Kimondta végre, ebből erőt merített, és a korábbi stílusban beszélt kutatásaik megdöbbentő eredményeiről. A franciákra, bár Európa legnagyobb borfogyasztói közé tartoznak, nem hatnak károsan a borok – a francia borok. Értettük mi. Szóval a franciák nem pusztulnak úgy a bortól, mint a skótok vagy a máltaiak. Sőt, kis túlzással, ők minél többet isznak, annál egészségesebbeké válnak. És ezért persze a francia napfény és a termőföld szerkezete, a bor enzimjei és savai a felelősek. Dehogy az ember. Csakis maga a francia bor.

Bár én nem vagyok sem tudós, sem kutató, az egészséges kétely, mint a vágy egy jó fröccs után, amikor szomjas az ember, mégis felébredt bennem: Vajon tényleg a borban az igazság?

Tényleg a bor gyógyít vagy betegít? Avagy az emberi hozzáállás, a hit, az elvárások határozzák meg a bor – és bármi más – hatását a szervezetünkre és az életünkre? Vagy a kettő kölcsönhatása az, amitől formálódunk, változunk, élünk tovább vagy halunk korábban? Eszembe jutott nagymamám, aki egész életében ócska cigiket szívott, s amikor rágyújtott egyre, felemelte, nevetve mondta: koporsószeg, majd szívta a cigit boldogan, aztán nyolcvanöt éves korában távozott, ráadásul urnában temettük el.

Mi az igazság? – kérdeztem, és az előadóterem plafonjára emeltem tekintetem, ahonnan jól táplált gyerekangyalok bámultak rám mosolyogva, de nem tőlük, hanem a plafonon túlról vártam a választ, ami kisvártatva meg is érkezett:

Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja!… Vagy nem tudja Ő se?

 (A teremtés himnusza – részlet)