Tovább a tartalomra

Végtelen sóhaj

május 31, 2014

Minél kevesebbet törődjél a kívánságaiddal, hogy annál könnyebben és biztosabban megvalósulhassanak.  (Kaczvinszky József)

Évekkel ezelőtt volt párom hívott, hogy a Pesti estben megjelent egy novella-pályázat. Akkoriban kezdtem az írást, pontosabban akkoriban voltam először képes arra, hogy amit elkezdetem írni, azt többé-kevésbé sikerült is befejeznem.  Az egyik plázában magamhoz ragadtam az újságot, és meg is találtam benne a kiírást. Még egy hónapom volt, hogy beküldjem pályaművemet. A novella már a fejemben motoszkált, de ez a lehetőség újabb lökést adott, hogy álljak neki a tényleges munkának. Néhány hét múlva el is készült a mű. Az élményanyagot  jemeni utazásom jelentette, továbbá egy különös emlék. Sokat játszottuk azt akkor még „jelenidős” párommal, hogy ő elkezdett egy mondatot, és én, a mondatot folytatva, egy mesét rögtönöztem. Akkor is ezt tettük. Az ágyon hevertünk, ő hozzám bújt, elmondta a kezdő mondatot, én nekikezdtem a mesélésnek. Ám ahogy haladtam a történetben, mindketten azt éreztük, hogy amit mondok, az furcsamód igaz. Nem mese, hanem igaz történet. A cselekmény gerincét ez a mese adta. A kész novellát elküldtem a megadott e-mailre, és miközben megcímeztem elektronikus levelem, az volt a kívánságom, hogy alkotásom „férjen be” a novelláskötetbe. Nem vágytam sem fő-, sem közönségdíjat kapni, csak arra vágytam, hogy publikáljanak. Hónapok teltek el, már teljesen elfeledkeztem az egészről, mikor rövid levélben értesítettek, hogy pályaművemet pozitívan bírálták el. Mikor átvettem a kötetet, a sok novella között egy darabig nem találtam sajátomat, míg végül ráakadtam. Az enyém volt a legutolsó. Épp, hogy befértem… (Betűk, szavak, mondatok 33 novella – Aposztróf kiadó, 2009.)

Azóta sokat töröm a fejem, hogy miként tudtam akkor annyira pontosan kívánni. No meg azon, hogy hogyan kell kívánni valamit, hogy az meg is valósuljon, ráadásul ilyen kísértetes pontossággal. Tudok már válaszokat,ismerek technikákat, de pontosan kívánni azóta sem mindig sikerül. Sőt.

Az alábbiakban közreadom akkor megjelent novellámat egy végtelen sóhaj kíséretében, és azt kívánom, hogy nyerje el a tetszését minél több olvasónak.

                 Végtelen sóhaj

 Ha valaki nem ivott, kiszáradt, akár a kidöntött fa. Órák alatt. A hőség a két évszak közül a melegebbikben, vagyis ebben a mostaniban, az elviselhetetlennél is forróbb volt. A nap szigorúan tekintett le az égről, sugaraival feltüzelve minden mozdíthatót, áthatolva mindenen. Szemei elől semmi sem maradt rejtve. Csak ott tört meg az ereje, ahol az óceán a szárazfölddel találkozott, ahol a hullámok fehér tarajai lustán nyaldosták a part homokját, kicsapva-visszahúzódva ezer meg ezer éve. A víz fodrai között kis homokfutó madarak rohangáltak gondterhelt ábrázattal. Némelyik csőrében kis rákot tartott, igyekezett lenyelni, mielőtt a többiek oda nem rohantak hozzá, hogy részt vegyenek a lakomában. A távolban bamba homokdűnék bámulták az óceán végtelenét, tarajukon néha fuvallatnyi szellő kapott fel néhány homokszemet és sodorta arrébb. A homokdombok olyanok voltak a partról nézve, mint hatalmas, elvásott fogak.

A levegő mozdulatlanságba dermedt, néha-néha rebbentette meg egy-egy forró légáram. A benne lebegő-kószáló ezernyi homokszem színtelenné varázsolta a tájat, még a tenger és az ég kékje is tompábbnak tűnt. Nem messze a parttól hatalmas, csupasz, sötétbarna sziklák nőttek ki a hullámok közül. A köveket érdesre marta a hullámok számtalan rohama, az orom körül keselyű szállt körbe-körbe mozdulatlan szárnyakkal, kitartón.

A fiú a parttól nem messze található kisebb szikla mögött kuporgott, és várt. Egy órája, hogy itt lehetett, mert nem kockáztathatta meg, hogy bárki meglássa. Kis tömlőben hozott vize már csaknem kifogyott, homlokát kiverte a veríték a szörnyű hőségben. Néha kipillantott a szikla mögül, körülnézett, s mert nem látott semmit, visszahúzódott fedezékébe. Tizenhat éves lehetett, de hogy valójában mennyi idős, senki nem számolta. Arcán már megmutatkoztak a férfikor jegyei: néhány mélyebb ránc, a sötétbarna, kíváncsi szempár, s a napcserzette, sovány arc. Ruhája izzadt volt, viszonylag tiszta. Minden nap, ha a sziklához jött, ezt, a tisztábbikat vette fel.

A távolban feltűnt egy tevekaraván, ahogy komótos járással a tenger felé igyekszik. Csakhamar fel lehetett ismerni a három dromedárt és egy lovat. A ló mellett aztán ki lehetett venni egy szaporán lépkedő, hatalmas férfit, ahogy a lovas fölé tart egy pálmafa leveléből készült napernyőt. A lovon egy nő ült. Sitrának hívták, foglalkozását tekintve hercegnő, s akinek gyakori szokása volt ellátogatni erre a helyre a hét valamely napján. A tevék a sátor kellékeit hozták három szolga vezetésével, akik sebtiben fel is ütötték a fehér vászonépítményt. Szőnyegeket, gyümölcsöt és vizet hordtak a sátorba, majd felkapaszkodtak a tevékre, és csakhamar eltűntek a homokdűnék mögött.

A fiú, Jahja, már két esztendeje járt ide szinte minden nap, hogy láthassa a hercegnőt. Bár anyja, a nagydarab, viperanyelvű Maya perelt vele sokat, hogy inkább dolgozzon, vagy vegyen magához feleséget, Jahja inkább a tengerpartot választotta, és Sitrát, akit, amióta meglátott, szeretett.

Sitrát. A Végtelent.

Sose látta igazán közelről, de annál jobban ismerte testét és ruháit. Sitrának ugyanis az volt a szokása, hogy meztelenül fürdött a tengerben. Ilyenkor órákat lubickolt a vízben, s mikor kijött, leheveredett a homokba, aztán olvasott valamilyen nagy könyvből. A nagydarab férfi – kasztrált testőre – mindig a közelében maradt és vigyázott, bár nem volt mire. Közel-távol nem volt senki, Jahját – Sóhajt – kivéve.

Jahja kidugta fejét a szikla mögül, s látta, ahogy a hercegnő megoldja övét, leveti ruháit, és a vízbe gázol. Nézte a kecses lábakat, a csodás testet, a nő hátára zúduló isteni hajkoronát, s közben érezte a szabadságot és az élet örömét, amit a hercegnő magából sugárzott. Jahja néha találkozott Sitrával a városban, ahogy napernyője mögül, magas tevéje hátán, kíváncsian figyeli a tolongó sokaságot, vagy ahogy apja, az emír mellett lépdelt apró arab csődörén. És néha… néha mintha Sitra elkapta volna a tekintetét, és mintha úgy nézett volna a hercegnő Jahjára, mintha ismerné valahonnan.

A leány kisétált a vízből, fehér vászonkendőt csavart a testére, majd leült az árnyékba. Egy kancsóból vizet töltött magának, ivott, s egyszer csak, ezt Jahja rémülten vette észre, rejtekhelye, a szikla felé mutatott. Még nagyobb volt a rémülete, amikor látta, hogy a vállas férfi elindul felé. Mit tegyen? Hová bújjon? Először megpróbálta magát beásni a homokba, de aztán rájött, hogy ennek semmi értelme. Szíve vadul kalapált, gyomrát páni félelem fogta szorosra. Aztán hirtelen megnyugodott, s aztán olyasmit mondott, amit még annak előtte soha: „Megérdemlem a sorstól, bármit is kapok.”

A hatalmas férfi először a sziklára, majd Jahjára vetette árnyékát. Összehúzott, bozontos szemöldökei alól kékesszürke szempár villant a fiúra. Jahja lassan kihúzta magát, és szembenézett a másikkal. A testőr hosszan nézte őt, rezzenéstelen arccal, kopasz fején csillámot vetett a forró nap, jobb keze görbe kardján nyugodott. Két lépést tett a fiú felé, aki hirtelen védőállásba helyezkedett. Amaz elmosolyodott, és így szólt: – Kövess.

A hercegnő sátrához kísérte a fiút, aki remegő lábakkal állt meg a hölgy előtt. Nem tudta, mit kellene mondania, ezért esetlenül meghajolt.

– Látom, ismered a jó modort, ami a meghajlást illeti – szólt mosolyogva Sitra – de a leskelődés nem tartozik ezek közé. Ülj le. Kérsz vizet?

– Nem – felelte gyorsan Jahja, aztán meggondolta magát – vagyis igen, kérek.

A hercegnő átadott egy kupát, amiben friss víz volt. A fiú megitta.

– Miért leskelődsz utánam? – kérdezte Sitra, és egyenesen a fiú szemébe nézett, amit Jahja állt, sőt, már élvezni is tudta a helyzetet.

– Azért – mondta, s közben letette a poharat, s a kezébe vett egy marék homokot, amit a másik tenyerébe töltött át – mert beléd szerettem.

Sitra nem nevetett, hanem tovább, fürkésző szemmel figyelte a fiút. Hitt neki. Hallgattak egy ideig, aztán tekintetük elsiklott a másik felett, s mindketten a tengert fürkészték. A közelben panaszosan felrikoltott egy sirály.

–      Ki vagy, te fiú, aki szeretni mersz engem? – kérdezte Sitra, és oldalára feküdt, kezével támasztotta meg a fejét, úgy, hogy sűrű haja teljesen beborította alkarját.

Jahja először nem is hallotta a kérdést, mert elmerült Sitra arcában. Soha nem láthatott fedetlen női arcot a kislányokén és nőnemű családtagjain kívül. Eddig szempillantásokból, a szemöldök ívéből kellett következtetnie, hogy kit takar a hidzsáb. Lepel mögül kivillanó lábfejjel és hennázott kezekkel, körmökkel kellett beérnie. S most… belenézhet, belebámulhat egy igazi női arcba, ráadásul ez az arc nem mutat semmiféle zavart vagy szégyent, hanem ez a női tekintet állja az övét, visszanéz, fürkész, és fekete szembogarával – talál. Rátalál erősségeire és gyengéire, látja, ha hazudik, és simogat, ha őszinte. És a legfontosabb, s ez volt talán a legszokatlanabb és legvonzóbb az egész helyzetben, hogy figyel. A szempár teljes, őszinte, osztatlan figyelmet ad. És ebben eddig Jahjának nem volt része senkitől. Ezért e figyelemben elmerült, mintha a tengerben úszott volna, mélyen, ahová a nap sugarai nem jutnak el. S ebben a merülésben annyi mindent látott. A nő figyelme előcsalogatta azokat a gondolatait, érzéseit, amelyek legfontosabbak és a legtitkosabbak voltak a számára. És nem csak tudata felszínére hozta azokat, hanem valami sokkal több történt: ki merte mondani őket. Azt, hogy legszívesebben elmenekülne otthonról. Azt, hogy gyűlöli az erőszakot, s hányingere van, ha verekedni, lopni, vagy ölni kell. Hogy az eddigi életét fel szeretné cserélni valami sokkal teljesebbre, amelyben tanulhat, láthat, tapasztalhat, fejlődhet. Ki merte mondani, hogy egy olyan életre vágyik, ahol megismerkedhet más emberekkel és népekkel, ahol… igen: ahol fontos. Egy olyan életet szeretne élni, ahol tehet valamit, aminek van értelme, nem csak a puszta élet vagy túlélés a feladat. Ahol a teremtés a legszentebb dolog, és ezt lehet úgy is, hogy nem mástól vesszük el az élethez a hozzávalókat, hanem, hanem… de erre nem tudott válaszolni, hogy miként lehet, csak tudta, hogy lehet. Talán Sitra tudja a választ. De lehet, hogy ő sem.

Megköszörülte a torkát, és belekezdett abba, hogy ki is ő. És e monológban egyesült vágyaival, ködös terveivel, és úszott Sitra figyelmében, egyetértő bólogatásában. Boldog volt, és eddig soha nem tapasztalt erőt érzett magában. Olyat, amely azokban az emberekben van, akik tudják, hogy mit cselekszenek, de azt is tudják, hogy azt miért cselekszik.

Sitrát elbűvölte a fiú őszintesége. A hatalmi harcoktól hemzsegő, az intrikák szövevényében fuldokló palotából kimenekülve olyan volt a fiú szavait hallani, mintha a sűrű dzsungelből egy tisztásra érne ki az ember. Többet érzett a fiú iránt, mint emberbaráti szeretetet. Tisztelet volt benne, amit azok kaphatnak meg, akik vállalják magukat, és akik képesek megváltoztatni azt, amiben vannak. És persze imponált neki, hogy tetszik a fiúnak, és volt közöttük egy kapocs, egy elvághatatlan kötelék: Jahja láthatta a testét, arcát, teljesen fedetlenül. Sitrát nem gyötörte szégyenérzet vagy félelem. Ez előtt a fiú előtt vállalhatta magát, olyannak, amilyen, és tudta, hogy ez az érzés és titok a fiú szívében a legjobb helyen lakozik.

És volt még valami, ami Sitrának újdonság volt: az, hogy a fiú magáért szerette. Az emír udvartartása úgy kezelte őt, mint valami zálogot. Későbbi háborúk vagy békekötések, de mindenesetre a nagyobb hatalom zálogát. Az ő személye nem volt lényeges, státusza volt az. Rajta keresztül igyekeztek több pénzre, nagyobb befolyásra szert tenni, ő volt az egyik lehetséges út az emír kegyeihez, kedvező döntéseihez. A vele való frigy szövetséget, két erő egyesülését jelentette, s hogy Sitra mit akart valójában, senkit nem érdekelt. S e pillanatban mellékes volt az a tény, hogy Jahja nem ismerte őt, fogalma sem volt gondolatairól, életéről, s hogy amit a fiú „szeretett” az egy test volt, ami elmerül a tenger habjaiban, valamint a figyelme, amit ennek a lénynek ajándékoz. Ám ezek az érzések üdítően tiszták és természetesek voltak a körülötte élő emberek indítékaihoz képest, hiszen hiányzott belőle valami, ami minden mást megfertőzött körülötte: az érdek.

–      Még korai. – szólt a hercegnő, s hangja nyugodt volt, mint a sivatagi hajnalok. – Majd… később. Máskor. – Sitra elszomorodott – még fejlődnöd… fejlődnünk kell. Máskor… talán nem érted meg, de más életben…

–      Más életben? Ezt nem értem. Van más életünk?

–      Igen, van, de ezt nem tudom megmagyarázni neked, és nem is akarom. Magadtól is rá fogsz jönni. Értem és érzem, amit érzel, de még… korai. Kérlek, most menj el, és ne jöjj többet. megígéred?

–      Miért? Mi történik, ha mégis jövök? – kérdezte a fiú.

–      Semmi nem történik – mondta Sitra, s finoman megsimogatta Jahja állát – csak kérlek, hogy ne gyere. Én pedig cserébe megígérem neked, hogy még találkozni fogunk.

–      Mikor?

–      Egyszer. Ezt nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor. Egy… egy másik világban, ahol más jelmezben leszünk, de felismerjük egymást, és akkor majd, akkor a tiéd leszek. Te pedig az enyém. Megígérem. Most menj.

Nem lehetett erősebb kötelék Sitra érintésénél, és annál a szónál, hogy „kérlek”. S ennek megfelelően Jahja nem jött többet a partra, de később, sivatagi útjai során sokat emlékezett erre a beszélgetésre.

Egy nap hírét vette, hogy a hercegnőt az emír meggyilkolta, mert nem akart feleségül menni ahhoz a herceghez, akit apja kijelölt neki. Sitra bezárkózott a szobájába az esküvő napján, s mikor betörték az ajtót, nevetve nézett dühtől fuldokló apjára.

– És most mit teszel? Megölsz, apám? Tudod, hogy soha senki parancsát nem fogom teljesíteni. A tiédet sem.

Az a hír járja, akkor is kacagott, mikor az apja saját kezével szúrta szíven a lányát. Utolsó szavai ezek voltak: – Most végre teljesen szabad vagyok. Köszönöm apám. – kezével egy székbe kapaszkodott, és, azt mesélik, állva halt meg, mint az istenek, sötét szeme pedig ragyogott a boldogságtól.

Jahja a temetés éjszakáján ellopakodott a sírhoz a város szélén. Kezében kis tőrt tartott, aminek nyelére finom hímzéssel írták fel a Sitra nevet. Ott szúrta szíven magát a sír felett, és ott találtak rá a vértől feketéllő homokbuckán másnap reggel.

Senki nem értette, hogy miért tette.

Jahját jobb híján a hercegnő mellé temették el. Ma is ott fekszenek egymás mellett a Várostól nem messze, homokpárnára fektetett fejük a tengerre néz.

Az öböl, ahol Sitra mezítelenül fürdött, ma kedvelt pihenőhely. A sziklák között délutánonként kis forgószél támad, mintha két, ellentétes irányú széláram játszana, kergetőzne, táncolna és egyesülne egy rövid időre, hogy aztán mindkettő folytassa útját a világban. A sziklák ekkor különös hangot hallatnak. A helybéliek erről a hangról nevezték el a partot: Jahja As-Sitr’a.

Végtelen Sóhaj.

Reklámok

From → Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: