Sukran

“Félelmetes, milyen ereje van egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt egyetlen szó, amit nem kellett volna kimondani.” Wass Albert

“Gyógyít, félelmet oszlat, békét teremt a kimondott szó, ha őszinte. És ebből minél többet ki kell mondani.” Vonnák László

A körúton vizslattam az út szélét, felemelt karokat kerestem, amelyek felém intenek. Taxiztam. Szállítottam politikusokat és üzletembereket, parasztasszonyokat és prostituáltakat, a ’80-as évek magyar társadalmának mindenféle résztvevőjét. Rengeteg arab diák tanult akkoriban hazánkban, tőlük és a többi külföldi turistától egzotikus országok nyelvéből csentem el egy-két szót.

Két férfi intett felém a November 7. tér (ma Oktogon) és a Marx tér (Nyugati tér) között, két igen elegáns, öltönyös úriember. Az egyik középmagas és középkorú, sportos testalkatú, fekete haját zselével fésülte hátra. A másik kissé idősebb, kövérebb és magasabb, rövidre vágott őszes haja ritkulóban volt már, egyik kezében aktatáskát tartott. Kávébarna arcbőrükről először arra gondoltam, dél-amerikaiak lehetnek. Beszálltak a kocsiba, a fiatalabbik egy pesti címet adott meg azzal, hogy onnan még megyünk tovább. Az utasteret pillanatokon belül két különböző márkájú arcszesz erőteljes illata szállta meg. Kissé lejjebb tekertem az ablakot.  A két férfi arabul beszélt, először halkan, majd egyre hangosabban diskuráltak, mintha veszekednének. Néha elhallgattak, majd folytatták tovább a párbeszédet. Már közeledtünk első úti célunkhoz, amikor az idősebbik kinyitotta az aktatáskáját és átadott valamit a zselézett hajúnak, majd gyorsan visszacsukta a táska fedelét, megkopogtatta a vállamat és szólt, hogy álljak meg. Az idős férfi csakhamar el is tűnt a házak között. A zselés hajúval a hátsó ülésen a Hősök tere felé vettem az irányt, elértük a Városligeti tavat, majd megérkeztünk a Népköztársaság út (Andrássy út) elejére. A férfi fürgén kipattant az autóból, s ahogyan az a filmekben szokás, az ablakomhoz lépett, hogy átnyújtsa a bankjegyet.

–          Nem kérek vissza. – szólt, és lendületes léptekkel útjára indult.

–         Sukran (köszönöm)! – kiáltottam utána boldogan, kezemben a mesés borravalóval. Megtorpant. Visszalépett az autóhoz. Lehajolt, arca majdnem az arcomhoz ért. Jeges tekintete, akár egy vérbíróé, meredt rám, egyik kezével olyan erővel markolta a kocsiajtót a letekert ablaknál, hogy belefehéredtek az ujjai. Lassan, magyarul kérdezte: „- Beszelsz arab?” –, közben másik keze a hátsó zsebében keresett valamit.

–          Csak három szót tudok – válaszoltam nyugodt hangon –, ahmar, ahdar, ahszfar (piros, sárga, zöld). És még egyet  – kis szünetet tartottam -, hogy sukran.

Nem szólt, csak továbbra is bámult rám, szemeivel megpróbált a vesémbe látni, megtudni ki vagyok, megtudni, hogy megbízhat-e bennem, és kitalálni, hogy mi legyen. Mit tegyen. Mit tegyen – velem. Rezzenéstelen tekintettel néztem vissza rá, miközben ő változatlan erővel szorította a kocsiajtót. Hallgattunk egy darabig, majd hirtelen felegyenesedett és sietős léptekkel távozott. Még öt méterre sem lehetett tőlem, amikor utána kiáltottam: – Sukran!

Mintha hátba verték volna, úgy állt meg a roskatag újságosbódé mellett. Lassan megfordult, a fejét ingatta, és kis mosollyal szája szegletében így szólt: „- Ne jacc a tuzzel, fiatalember.” Nem játszottam. Komolyan gondoltam.

Ő eltűnt a bódé mögött, én gázt adtam, vártak az utasaim, az üzletemberek, a prostituáltak, a piacozó parasztasszonyok és a turisták. Soha többet nem láttam sem őt, sem a társát.