Hipnózis

„Negyvenöt centi! Negyvenöt centi! Nem hiszem el!” Kinyitottam a szemem, és ott állt előttem egy nagydarab, kopasz fiatalember, egy mérőszalaggal a kezében, és éppen felkarjának átmérőjét mérte, mintha egy body-building versenyen lenne. Az egész ember úgy nézett ki, mint Shrek maga, csak a füle volt emberi és a bőrszíne kreol. Hatalmas pocakja rálógott bő alsógatyájára, arca dühtől sugárzott, mint amikor az ogre házát megszállták a mesefigurák. „Negyvenöt centi, érted? Egy hete még ötven volt!” – bődült el mély torokhangon.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Belekerült a szervezetembe valamennyi vírus, hogy hogyan, azt nem tudom. Nos, ezek a lények egy álló nap alatt letaglóztak, kicsináltak, a csatában, amit a szervezetem vívott ellenük, fényes győzelmet arattak. Az egyik nap még vígan futottam nyolc kilométert az erdőben, aztán eltelt huszonnégy óra, közben egy éjszaka, és hol a vécé-kagyló, hol pedig a mosdókagyló fölé hajoltam, és jött belőlem minden, mintha nem gyomrom tartalma, hanem az izmaim hagyták volna el a testemet, mint valami süllyedő hajót. Reggelre olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam felkelni az ágyból, a tükörből egy csont és bőr figura nézett vissza rám, akit még csak látásból sem ismertem. Aztán még húztam egy pár napig otthon, hogy a hét közepén megadjam magam, s átadjam testem a magyar egészségügynek, csakhogy legyen már vége ennek az egésznek.

Kórterem, fehér ágyak és falak, fehér ágynemű, fertőtlenítő-szag. Egész testemben remegve lepakoltam kis szekrényemre, levetkőztem és elnyúltam az ágyon. Orvos jött, nyomkodott, kérdezgetett, majd őt követte a nővér, a szokásos, kialvatlan, fáradt szemű és testű, a rutinfeladatokat szinte csukott szemmel végző középkorú hölgy. Vért vett és dobozokat adott, hogy abba különböző mintákat helyezzek el, majd rápillantott a telefonomra. (Semmi különös, egy szimpla okos telefon, amit ma már 1 Ft-ért dobnak az ember után, ha tarifacsomagot vált.)

– Arra vigyázzon! – bökött fejével a telefonom felé, miközben a könyökhajlatomban egy kidagadó ér után kutatott – Legyen mindig magánál, nehogy az asztalán felejtse! Ha vizsgálatra hívják, vigyem magával, különben keresztet vethet rá.” – ezt mondta monoton hangon, de hogy jól megjegyezzem, elismételte még háromszor.

Aztán jött az infúzió, és felébredt akkor még egyetlen szobatársam, Pali bácsi, szegény magatehetetlen férfi, akinek semmije nem működött jól, csak a tüdeje és a hangképző szervei, mert olyan hangon bömbölte: „Nővér!”, hogy a szomszédos Fradi-pálya törzsszurkolói örömmel vették volna be a csapatba.

Eltelt egy pár óra, az infúziót kivették, és én elhatároztam, hogy járok egyet. A szobából nyitott, szabadtéri folyosóra lehetett kilépni, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt egy ipartelepre, és ha ellenkező oldala fordult az ember, a kórtermekbe és a betegváróba kukkanthatott be. Lassan sétáltam, egyik betegszobát a másik után hagytam el, míg elértem a betegváróhoz, ahol éppen egy népes cigány család hozta el egyik családtagját kivizsgálásra. Hogy ki volt a beteg, azt nem tudom, mert voltak vagy tízen, hangosan csiviteltek a tágas teremben. Én pedig, mintha üvegfalba ütköztem volna: megtorpantam, gyorsan visszafordultam és szinte iszkoltam vissza a kórterembe, vissza az ágyamhoz, vissza – a telefonomhoz. A kezembe vettem, mint valami szent tárgyat, dédelgettem és megnyugodtam: „Jól van, megvagy, te drága.”

Csak percek múlva döbbentem rá, mit tettem. „Észnél vagy? – kiáltottam magamra – Ez csak egy telefon!”

Eltelt még két nap, és már bepakoltam a táskámba, csak a telefonom hevert az asztalon, és amíg vártam, hogy a doki megírja a zárójelentést, elszundikáltam, s ahogy kinyitottam a szemem, Shrek állt előttem, ahogy egy kopott mérőszalaggal méri a bickóját és közben kreatívan káromkodik.

Egyszerre kinyílt az ajtó, és megérkeztek Shrek rokonai. Anya és barátnő, apa és haver, sógor és sógorasszony. A levegőben izzadtságszag, kölni, dezodor, testszag és ételszag keveredett. A rokonok leültek és bámulták a nagydarab srácot, mint az istent, aki csak azt mondogatta: „Már csak negyvenöt centi, nézzétek!” – és ők néma ámulattal adóztak a mérőszalaggal hadonászó jelenségnek.

Engem hívott az orvos (telefonom az asztalon), átadta a zárójelentést, én pedig neki a borítékot, és visszamentem a betegszobába. A látogatók figyelemre sem méltattak, csak Pali bácsi bődült egyet búcsúzóul, hogy „Nővér!”, felkaptam a táskám és a telefonom, ami ugyanott volt, ahol hagytam, és indultam, mert várt a taxi.

Ragyogó idő volt, a nap szikrázott, a sárga Skoda a rakparton araszolgatott, mikor eszembe jutott a nővér és sikeres telefon-hipnózisa. Vajon – gondoltam magamban, miközben az Országház előtt haladtunk -, ha a nővér azt mondogatta volna, hogy „Ön erős, hamar meg fog gyógyulni!” – mennyivel hamarabb jövök rendbe? És mennyivel hamarabb gyógyulna fel a sok beteg a kórházban, akik már senkiben nem hisznek, csak az orvosaikban és az ápolónőkben, szóval, ha azt hallanák gyógyítóiktól, hogy „Hamar meg fog gyógyulni!” – akkor az így lenne?

Egy próbát megérne. Vagy akár többet.