Menenport

Az év minden egyes napján, pontban nyolc órakor, érces férfihang hasít a levegőbe. Felszólítja a beszélgető, nevetgélő embersereget, hogy a megemlékezéshez méltón viselkedjen. A zajt egy pillanat alatt várakozó csend váltja fel. Három kürtös lép a színre. Katonai egyenruhát viselnek, szögletes mozdulatokkal foglalják el helyüket a ceremónia epicentrumában. Szájukhoz emelik a hangszert és felharsan egy kürtjel. A hang éles, majdnem bántó, de messzire hangzik, talán fel az égig, ahol sok ezer, a környéken elesett katona lelke pihen már több mint száz esztendeje.

Itt kezdődött az első világháború, itt gyilkolta egymást német és francia, német és angol, kanadai, indiai, nepáli, új-zélandi, ausztrál katona. Itt fulladt saját vérébe szinte percek alatt több tízezer húsz év körüli harcos, amikor 1917-ben a németek klórgáz bocsátottak a levegőbe, ami a tüdőbe kerülve halálosan megsebezte a hörgőket.

Talán e kürtök hangjára indultak csatába és szegeztek előre szuronyt és bajonettet.

Testek hulltak a sárba egy ügy érdekében: elhitték, hogy az ellenséget gyűlölni és ezért pusztítani kell, vagy mert ezt akarták hinni, hogy így könnyebb legyen szenvedni, ölni és meghalni. Ám a legvalószínűbb, hogy a legtöbben nem hittek semmit, csak tették, amit parancsoltak nekik.

Békében akartak élni, de háborúban haltak meg.

Akárhová megyünk nyugat-Flandriában, katonai temetőkbe botlunk. Csaták, szenvedés és vér emléke mindenütt. Temető majdnem minden kilométerkőnél.

Állunk a csendben, a mauzóleum falai még visszhangozzák a kürtök hangját. Lelkünk egy pillanatig egyensúlyoz a halhatatlanság és a halál birodalmának határán, hogy aztán visszatérjünk a jelenbe, ahol a kocsmák és a szuvenír boltok, a sültkrumplis és a belgacsokis tárt karokkal vár bennünket, hogy a megemlékezés pillanatait a költekezés pillanataira cseréljük.