Tovább a tartalomra

Távlatok

december 31, 2015

IMG_3835

Apám, még a múlt század hetvenes éveiben, tévészerelő volt, alighanem a legjobbak közül való. Folyamatosan képezte magát, bújta a „Rádiótechnika” című folyóiratot, érdekelték a műszaki újdonságok, szakmai kihívások. Rengeteget dolgozott, a családunk pedig egyre magasabb életszínvonalon élt. Ez abban az időben történt, amikor a tévék még fekete-fehérben sugároztak, és hétfőnként nem volt adás. Csatorna sem ezer volt, hanem csak egy.

Ám lassan beindult a tévék evolúciója: több csatorna, színes adások, és jobb minőségű készülékek. Sosem fogom elfelejteni, amikor apám közölte velünk, hogy éppen egy videomagnó-javító tanfolyamra kellene mennie, de nincs kedve hozzá. Nagyon szerettem volna, ha részt vesz ezen a továbbképzésen, mert azt reméltem, hogy akkor nekünk is lesz videomagnónk. Ám apám már döntött: otthon maradt és videomagnónk sem lett.

Én ettől a naptól datálom apám sorsának fordulópontját. Nem telt bele egy év, és elvesztette a munkáját. Ő a régi tévékhez értett, amiből egyre kevesebb lett, és hiába volt tele a műhely javításra váró videomagnókkal, azokkal ő semmit nem tudott kezdeni. Egyre romló közérzetéért, sebet kapott önérzetéért a környezetét tette felelőssé. A szerviz és a város vezetőségét, a politikusokat, egyszóval mindenkit hibáztatott, csak saját magát nem.

Nemrég olvastam egy történész, Yuval Noah Harari: Sapiens című könyvét. Arról ír, hogy bizonyos távolságból nézve egy történelmi fordulópont esetén (ilyen például a bolsevikok hatalomátvétele Oroszországban) hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ami megtörtént, az logikus és elkerülhetetlen következménye az akkori társadalmi folyamatoknak. Ez azonban ott, abban a helyzetben, egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Honnan tudhatta volna apám, hogy amikor nem megy el egy képzésre, az azzal a „történelmi” eseménnyel jár, hogy rövid időn belül elveszíti az állását? Benne lenni a folyamatokban egészen más, mint évtizedek biztonságos távolából tekinteni rá.

Még aktív sportoló koromban az edzőm gyakran mondogatta: „Aki nem fejlődik, az visszafejlődik.”

Napi két-három edzéssel a hátam mögött akkor ebbe nem nagyon gondoltam bele. Ma már jobban értem ennek a mondatnak az élet minden területére kiterjedő üzenetét. Nemcsak a testünkre vonatkozik, hanem a tudásunkra és érzelmeinkre is. Egy egykori sportolónak érdekes élmény belenézni a tükörbe úgy, hogy nemhogy napi hármat, de heti hármat sem edz. A visszafejlődés kézzelfogható bizonyítékait érintheti meg bizonyos testtájakon.

Az „evolúció”, vagyis a fejlődés az emberiség szintjén egy elvont fogalom. Gondolhatunk rá félelemmel vagy pozitív elvárásokkal, ám az egyén számára a személyes evolúció mindennapi feladat, mert ez az a terület, amire hatással lehetünk. De hogyan tudunk fejlődni? A titok a minták túllépésében rejlik, vagy, ahogy ma divatosan mondjuk, akkor történik meg, amikor átlépjük a saját határainkat.

Életem elkerülhetetlen, történelmi eseménye volt, amikor tizennégy év után elhagyott a párom. A családomban addig senki nem vált el, példátlan eset volt. Összeomlott addigi világom, és új még nem épült helyette. Aztán persze újraépítettem magam, és most, az említett történelmi távlatból visszatekintve, úgy emlékszem arra az időszakra, mint életemet meghatározó pozitív eseményre. És nemcsak azért, mert megtanultam csirkepörköltet főzni és vasalni, hanem azért is, mert egy számomra ismeretlen  életet „laktam be”, és olyannak ismertem meg magam, pontosabban olyan személyiséggé váltam, amire sosem gondoltam volna.

Személyes evolúciónknak két maghatározó iránya van. Az első, ha tudatosan elébe megyünk, vagyis tanulunk, képezzük magunkat, nyitottak vagyunk új ismeretekre, akár önmagunk, akár egy új okostelefon vagy alkalmazás megismeréséről legyen szó. Ennek gyakran legfájdalmasabb eleme a régi elengedése, legyen szó elavult ismeretekről, barátról vagy párkapcsolatról.

A másik irány a „tapasztalati” tanulás, amikor egy élethelyzetet nem a régi minták diktálta módon oldunk meg. Gyerekkoromban nagyon hálás lettem volna az evolúciónak, ha anyám a verés helyett egyszer elbeszélget velem, amikor „rossz” voltam. Apaként már egy ujjal sem nyúltam  gyerekeimhez, ám az igazsághoz tartozik, hogy anyám sem vert meg annyira, mint őt a saját anyja. Csak fakanalat használt, nem pedig nyírfavesszőt. Ez is evolúció.

Ne felejtsük el, ha fejlődünk, azt nemcsak magunkért tesszük, hanem magunkkal húzzuk azokat is, akikkel kapcsolatban vagyunk. Mikor kiköltöztünk vidéki házunkba, első dolgunk volt a kert rendbetétele. A méregzöld, frissen nyírt pázsit szélén hamarosan virágok pompáztak. A szomszéd kertje nem volt zöldebb, sőt: gyom verte fel. A kert végében egy sufni állt, ami sosem látott szebb napokat. Egy év sem telt el, és a szomszéd kertjéből eltűnt a gaz, a „gazdasági épület” helyére pedig fenyőfa került.

Gyakran azt hisszük, hogy a fejlődés valami hallatlanul kimerítő, fáradtságos folyamat. Pedig néha csupán annyiról van szó, hogy egy helyzetre más szemmel nézünk, mint korábban. Prezentációs képzéseken tanítom, hogy egy előadás során igyekezzünk hatni a közönség minden érzékszervére. A minap a kezembe került egy szakkönyv, amelyben az egyik fejezet a „multiszenzorális” előadásokról szólt, vagyis arról, hogy az előadás során miként hassunk a hallgatóság minden érzékszervre. Mikor elolvastam a bekezdést, felnevettem.  Rendben, nevezzük így. Legyen multiszenzorális. Mindegy mi a neve, csak a résztvevők alkalmazzák és fejlődjenek általa.

Személyes evolúciónk energiabefektetéssel jár, mintha egy hegyre – a saját hegyünkre – kapaszkodnánk, ahol a felfelé haladás gyakran igencsak fárasztó. Ám cserébe lépésről lépésre szebb kilátás, új perspektíva és ismeretlen ösvények nyílnak meg előttünk.

Új távlatok.

From → Egyéb

3 hozzászólás
  1. Laci! Nagyon tetszik amit írtál, sok dolgot én is így tapasztaltam meg, így teljesen egyetértek az általad leírtakkal! Megnyugtató, hogy vannak hozzád hasonló emberek akik így vélekednek, az meg külön jó, hogy még tanítod is! Jó lehet Veled beszélgetni! 🙂 Üdv.Éva

  2. Ruppert Erika permalink

    Igen! Szerintem ebből nagyon sokan kapnak majd szellemi táplálékot pont most az új év fordulóján.
    Nagyon büszke vagyok Rád!

  3. Beres Sandorne Agi permalink

    Szia Laci! Tetszenek az irasaid es ez az utolso foleg!! Te tudod pontosan, h miert! Par evvel ezelott amikor taliztunk eloszor, en akkor eltem at egy olyan “pozitiv” elmenyt, ami megvaltoztatta az addigi eletemet! Persze ezt akkor meg nem tudtam, csak miutan mar talalkoztam Veled es beszelgettunk.Na az a nap volt szamomra meghatarozo!! Soha nem fogom elfelejteni azt,amit ott, akkor tanultam Toled es halas vagyok a Jo Istennek azert, h megismertelek Teged! Mindig a szivemben maradsz! Kedves Eva! Nagyon jo a Lacival beszelgetni!!! En tudom…. Laci, Bekes, Boldog Uj evet kivanok Neked es a csaladodnak! Sok-sok puszi es oleles……Agi

Hozzászólás a(z) Beres Sandorne Agi bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: