A tréner meg az Isten

A tréner megállt az Isten előtt, és egyenesen a szemébe nézett, pontosabban a két szem és az orr háromszögébe, úgy, ahogyan azt a prezentációs tréningeken tanította. Ha mereven a szemébe nézünk valakinek, az agresszivitást szülhet. El akarta kerülni, hogy Isten agresszív legyen.

– Pont ilyennek képzeltelek – szólt a Tréner.

– Ezért látsz ilyennek – válaszolt Isten

A Tréner körülnézett. Lába alatt a kéklő Földet látta, maga előtt egy hatalmas kristálytrónuson magát Istent. A hely tágas volt, úgy tűnt, mintha csillagképekkel lenne kitapétázva. Itt-ott angyal röppent aranyszínragyogásban, egyébként mindennek olyan… földöntúli fénye volt. Mintha belülről sugárzott volna. (- Hű, – gondolta ekkor a Tréner – hova kerültem? Ilyen irodája egyetlen csúcsvezetőnek sincs!) Nagy szakállban és bő, csillámokat szóró klepetusban egy idős urat látott maga előtt, szigorkedves arckifejezéssel, mint amilyet a Sixtusi kápolna plafonján is látott, ahol Isten éppen Ádám megalkotásának nagy munkájába feledkezik. (- Hát nem egy szokványmenedzser – futott át a Tréner agyán.)

 

– Ha másmilyennek képzellek, másmilyen lennél?

– Pont olyan lennék, amilyennek képzelnél.

– És te milyennek látsz engem, isten?

– Te olyannak látsz engem, amilyennek képzelsz. Én olyannak, amilyen vagy. És úgy látom, ember vagy. A milyenségeidet nem látom. Azokat lenn hagytad a Földön. Ember vagy, minden mozdulatodba belekódolva a múltad.

– Amikor belépek egy oktatóterembe, mindenféle emberrel találkozom. Mindegyik valamilyen.  És ahogyan te tetted velem az imént, nekem is túl kell lépnem a látszaton, és nem azzal kell foglalkoznom, hogy milyenek, hanem azzal, hogy milyenekké kell válniuk.

Egyszer egy férfi ült az első sorban az egyik képzésen, úgy nézett ki, mintha kómában lenne, vagy drogozott volna. Félig csukott szemmel egy másik világban volt – gondoltam én. Szünetben odamentem hozzá, hogy hazaküldjem, ám ekkor kiderült, hogy súlyos cukorbeteg. Előttem adta be magának az inzulint. Attól fogva a legaktívabb tagja lett a csoportnak. És tudod, miért nem adta be magának a gyógyszert korábban? Mert nem akart engem megzavarni. Nagy lecke volt.

– Ezért választottad ezt a szakmát. Hogy megtanuld látni az embereket. Mert ha látod őket, akkor meg is érted őket, és ha megérted őket, akkor tudod, hogy mit és hogyan kell tenned, hogy változzanak. Látni az embereket a tetteikben lehet. A külső csalóka irányt mutat.

– Ez néha olyan nehéz. Mikor ellenállnak a változásnak.

– Akkor kell őket a leginkább támogatni.

– Követtem el hibákat.

– Én is. – szólt Isten, és nagyot sóhajtott. – Csak az nem követ el hibát, aki nem csinál semmit…- így mondjátok a Földön, ugye? Nekem is fejlődnöm kell, különben visszafejlődöm, mint ti.

– De hát én azt olvastam rólad, hogy…

– …tökéletes vagyok. Ugye?  – Isten felnevetett, s nevetése zengő volt, mint a harsonák hangja- Hát… majdnem. Van még tennivaló.

– Isten! – a Tréner a csípőre tette a kezét – Mi eléggé hasonlítunk egymásra.

– Igen. Minden ember hasonlít rám. Így terveztem.

– Nem, nem úgy értem. A munkánk, amit teszünk. Én is fejlesztem az embereket, az a dolgom, a munkám, hogy fejlődjenek. Te fejleszted – körülnézett, rámutatott az Orion csillagképre, az egyetlenre, amit a Göncöl mellett felismert az égbolton – az univerzumodat, dolgozol rajta mindenféle égi lénnyel, időtlen idők óta, legalábbis így hallottam.

– Tréner!  Neked az a dolgom, mint az enyém. Ezért küldtelek.

– Te küldtél engem? Isten! Nekem egyetlenegyszer nem jutottál az eszembe a tréningjeimen, sosem említettem a neved, igazából… nem is hiszek benned, azt meg végképp nem szeretném, ha majd valaki olvassa ezt a történetet, azt hinné, hogy egy vallási könyvet tart a kezében. Én nem miattad tettem, amit tettem, nem miattad lettem tréner, hanem mert szeretem a munkám és jól megélek belőle.

– Fejlődtek a tanítványaid?

– Igen.

– Engem ennyi érdekel.

Ekkor a tréner csodálatos hangokat hallott. Éteri muzsika kúszott a fülébe, ami nem volt különösebben hangos vagy zavaró, beszélgetni jól lehetett mellette.

–                    Szünet van? – kérdezte a tréner.

–                    Nincs. Itt sosincs szünet.

–         Tréningeken, ha szünetet tartok, vagy ha egyéni munkát kell végezni, akkor hasonló zenét szoktam lejátszani.

–         Ez a szférák zenéje. Mindig szól, csak most hallottad meg.

–         Ez a muzsika megnyugtatja a résztvevőket. Ők is a szférából jönnek. A versenyszférából.

–         Akkor ezért van nekik is szükségük erre a mennyei muzsikára.

–         Amikor ott állok a tanítványaim előtt, nos, nem akarok a hübrisz vétkébe esni, de az olyan… olyan, mintha én lennék az isten. A tanulók hisznek, ha nem is mindig bennem, de nekem, végrehajtják a feladatokat, amiket adok nekik, átadják nekem az irányítást, mert bíznak az ígéretemben, hogy fejlődnek és ez által eredményesebbek lesznek.  – hirtelen felkapta a fejét – nem beszélek túl sokat?

–         Mondjad csak, Isten színe előtt vagy.

–         Néha olyan veszélyesnek érzem ezt a munkát. Végül is ki vagyok én, hogy megmutassam a helyes irányt?

–         Te én vagyok.

–         Akkor jó. Szerettem volna ezt hallani.

–         Ezért mondtam. – Isten felállt, szemét körbehordozta azon, amit teremtett.  Menedzsmentjének tagjai, a négy hatszárnyú szeráf azonnal mellé lépett. A különleges fényekkel s a lágy zenével a jelenet egészen megható volt. – Most menj. – szólalt meg Isten, mint akinek hirtelen más dolga akadt – A munkátokra óriási szükség van, mert ti vagytok a fejlődés mozgatórugói. És mindegy, miért csináljátok, egyéni érdekből, pénzért vagy elhivatottságból, ettől még a tréner munkája egyformán értékes, ha a tréning eléri elsődleges célját: a tanítványok fejlődését.

Aztán egészen közel lépett a Trénerhez, s valamit a fülébe súgott, aminek a Tréner nagyon megörült. – Ezt mondd el minden tréningen. – mondta Isten, s már ott sem volt.