Mózes-hegyi titkaim

„ Figyeld a túlélőket és tanulj tőlük.”   (Frank Herbert: A Dűne)

(A blog olvasása során teljesebb képet kaphatsz zarándoklatomról, ha megnézed az útról készült videómat az alábbi linkre kattintva: https://www.youtube.com/watch?v=qXVbGtKxHVU)

Jártak erre fáraók, királyok, hadvezérek, katonák, felfedezők, kereskedők és rabszolgák. Imádkozott itt Oroszlánszívű Richárd, győztes csatái után Szaladdin, tevegelt erre Arábiai Lawrence. Sokan jártak erre, de csak kevesen maradtak. Róluk szól ez a történet.

A Sinai-félszigeten vagyunk, annak déli részén, az Akabai-öböl és a Szuezi-öböl között, pontosan félúton. A történelem errefelé, mint egy fáradt zarándok, lassan vánszorog. Ha a zarándok repülni tudna, a magasból látná a negyvennapos út keletről nyugatra tartó ősi nyomvonalát, amely mint egy kis patak, kanyarog a hegyek között. Látná az égbeszökő gránitszirteket, a Sinai-félsziget és Egyiptom legmagasabb pontjait: A Szent Katalin-csúcsot (2629 m), vagy a Mózes-hegyet, amely 2285 méter magas, és aminek a csúcsára ma délután a zarándok feljutni szándékozik. Elláthatunk a Sinai-félsziget déli csücskéig, ahol turisták tömegei úszkálnak a Vörös-tengerben, ha pedig kelet felé fordítjuk a fejünket, a vörösesbarna hegyek fölött elláthatunk az Akabai-öböl túlpartjára, amely már a Jordán Királyság felségterülete.

   Ha lejjebb ereszkednénk, már észrevennénk az élet nyomait. A poros karavánutak mentén hatalmas kősziklákat kerülgetnek lomha tevék és fürge terepjárók, arrébb, egy sötét szalag tűnik fel a hegyek között, rajta panorámabuszok, taxik és teherautók, amint egy hatalmas, homoksárga épületegyüttes felé igyekeznek. Ez a Szent Katalin kolostor. Innen a hegyoldalból úgy tűnik, mintha hatalmas kéz tartaná tenyerén az ezerötszáz éves épületet.

  A poros ösvényen, ahonnan szemlélem mindezt, nem vagyok egyedül. Mohamed, hegyi kísérőm néhány méterrel előttem baktat ki-tudja-hányadszor a Mózes-hegy felé. Hátamon öreg hátizsákom, benne a legszükségesebbekkel: pulóver (ami majd nem véd meg a hidegtől), törülköző (amit a lábamra csavarok az éjjel), egy könyv (amit majd nem olvasok), tisztálkodó eszközök (amiket majd nem használok), és víz. Az első szó, amit arabul megtanultam. Maja. Víz. Az út a kolostortól a Mózes-hegy csúcsáig nincs egészen öt kilométer. Ez az a hely, ahonnan a próféta négyezer éve lehozta népének a tízparancsolatot. Ma három vallás szent helye: keresztényeké, muszlimoké, zsidóké.

   „Még korán van”- szólít meg délután három óra körül Mohamed. akinek indulás előtt 15 dollárt fizettem. Ez a belépődíj, hogy beléphessek az al- Dzsabalijja törzs területére. A „hegyi vezető” – ez esetben Mohamed – csak a bónusz. Egy kanyarnál leveszem a hátizsákom, és leülök egy sárga útjelző tábla tövébe, rajta nyíl mutat a „al-Arbaín valley”, a Negyvennapos út völgyének irányába. Alattunk a völgyben, mintha egy kozmikus társasjáték résztvevője lennék, jobbra-balra tekergő földutakat látunk, rajta apró bábukként mozognak az emberek.

   Vizet veszek elő, Mohamed felé nyújtom. Sötét szemöldöke mögött fekete szembogár. Értékeli a gesztust – üzeni a szempár –, de ő elvan. A vízre nekem van szükségem. A tarkómat égeti a nap, homlokomon izzadtság gyöngyöz, pólóm nyaka már sötét az izzadtságtól. Forró sivatagi szél lehel az arcomba. Beduin társam a tájat fürkészi. – Mesélj a törzsedről – kérem. 

– A népünk azóta él itt, amióta létezik a kolostor. – szólal meg, aztán mégis elveszi a kezemből a vizespalackot, és alaposan meghúzza. – Van itt egy kút, amit megtalálsz a kolostor falain belül. Egykor szabadon állt és bőségesen ellátta a környéket ivóvízzel. Aztán megérkeztek a bizánciak, és elkezdték az építkezést. Jöttek mesterek, rabszolgák, katonák, a beduinok számára ismeretlen foglalkozású és kinézetű emberek. A kút köré hatalmas falakat emeltek. Mi nem harcoltunk velük a vízért, hanem inkább segítettük a munkájukat. Szükségük volt ránk, mert ők az építkezés nyelvét beszélték, mi a sivatagét. Aztán sokan elmentek, de azokkal, akik itt maradtak, megtaláltuk a közös nyelvet. Így született meg az al- Dzsabalijja törzs. – Iszik még egy kortyot. – Az őseim között lehetnek örmény rabszolgák ugyanúgy, mint bizánci katonák. Mi lettünk a Hegyi törzs.  

   Folytatjuk utunkat a Mózes-hegy csúcsára. Lassan haladok, megízlelve minden lépést, magamba fogadva a természet szépségének eme karneválját. Néha tevék előznek meg bennünket, rajta jobbra-balra ringó távol-keleti turistákkal. Poros bakancsom a kétméter széles gyalogösvényt tapossa, ahogy a hagyományok szerint valaha Mózes is tette.

   Előttem a turisták lekászálódnak a tevéről, és nekivágnak az utolsó 750 lépcsőfoknak, ahová csakhamar én is követem őket.  Mózes negyven napot töltött itt. Én csak fél napot fogok. Vezetőm lemarad, az egyik pihenőhely sötét bejárata nyeli el. – Majd később találkozunk. – veti oda a válla felett. Amikor felérkezem a csúcsra, lágy szellő legyinti meg az arcom. Kellemes meleg fogad, kristálytiszta idő, azúrkék ég. Sehol egy felhő. Amíg a szem ellát, körbevesznek a Sinai-hegység rozsdabarna krokodilfogai. A völgy, ahonnan indultam, már nem több innen, mint egy rongyos zsebkendő.

   A Mózes-hegyen két szentély található. Az egyik egy kis mecset, a másik a Szentháromság-kápolna. A kápolna zárva, a mecsetet is csak reggel nyitják ki, ahol majd üldögélek fél órát. Elhelyezkedem a kőkerítésen, szemben a nappal, miközben a völgyből egyre több látogató érkezik. Macska telepszik az ölembe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedik, olyan látványban van részem, amire nincsenek szavak. Színek kavalkádja, fény-árnyék játékok a horizonton, és az árnyékba boruló hegyoldalakon, amelyek először barnává, majd szürkévé válnak. Döbbenten nézzük, ahogy a hegyek mögött a nap utolsó sugarai aranyszínűvé kontúrozzák a hegycsúcsokat. Aztán ránk borul a sötétség.  

      Ahogy a szememet meresztem az egyre feketébb éjbe, egy pokróc kerül a vállamra. Mohamed letelepszik mellém, aztán együtt meredünk a semmibe. Papírpohár a kezében, és míg telefonom fényénél cukrot tesz az a kávéba, megfigyelem kérges tenyerét és a kemény fizikai munkától töredezett körmeit.   „Ha mi nem lennénk itt, akkor a szerzetesek sem lennének. És ha ők nem lennének itt, mi sem lennénk itt… és te sem.” – folytatja történetét. „Tudod, mi a rászó?” – kérdezi hirtelen, de nem várja meg a választ. „Az a hosszú, fekete ruha, amit a szerzetesek hordanak. A fekete szín az anyagi javakról való lemondást és a világtól való elkülönülést jelképezi. Ha megtámadták a kolostort, mi védtük meg a szerzeteseket, ők pedig ellátták sérültjeinket. Munkát adnak nekünk, tőlünk pedig nyugalmat kapnak cserébe, hogy végezhessék dolgukat belső útjaikon. Ők a kolostorban vannak otthon. Mi a sivatagban. Ők benn. Mi kinn.”

   Ekkor eszembe jutnak próbálkozásaim, hogy bejussak a szerzetesek közé, a levelek, amiket azért írtam, hogy interjút készíthessek, vagy legalább beszélgethessek valamelyikükkel. Végül az egyik este meghívtak maguk közé egy találkozóra. A kolostor fogadószobájában már ültek néhányan, amikor beléptem. A falakon régi festmények és fotók sorakoztak, és egy fakereszt, ami azóta itt látható, amióta a szerzetesek beköltöztek a kolostorba. Egy beduin fiatalember napközis teát hozott, alig cukrozottat, különös utóízzel. Egy díszes szék felett egy fotóról Archimandrite Symeon nézett le rám, a püspök, akit néhány hónapja neveztek ki a kolostor vezetőjévé.  Csakhamar maga a püspök is megjelent. Tiszteletére felálltunk, ő görögül köszöntött bennünket. A jelenlévők napi ügyeket intéztek, akár egy menedzser-meetingen, ügyet sem vetve rám. Később a vendégek elszállingóztak, aztán a püspök is távozott, csak egy szerzetes maradt velem, aki végre megkérdezte mit akarok. Szürke szakálla a hasáig ért. Elmondtam kérésemet. Hosszú monológba kezdett, körmondatai egyre világosabbá tették, hogy nem akarnak interjút adni, nem akarnak szerepelni, és mindent elkövetnek, hogy minimálisra csökkentsék kapcsolatukat a világgal. Azzal a világgal, amibe én is beletartozom.  

Az atya búcsúzáskor kézcsókra nyújtotta fekete ruhájából kibukkanó hófehér, szőrtelen kézfejét. Még sosem csókoltam férfikezet. E kéz úgy nézett ki, mint lányom gyerekkori praclija, bár valamivel nagyobb méretben. A kis és ápolt körmök, a napot szinte soha nem látott hófehér bőr azonnal feltűnt, de a legmeglepőbb élmény az volt, ahogy ujjaim a szerzetes tenyeréhez értek. Miközben számat egy röpke pillanatra hozzáérintettem a kézfejhez, ujjaimmal éreztem a fizikai munkát soha nem végzett tenyér szokatlan puhaságát, és ebbe a puhaságba ujjaim úgy mélyedtek bele, akár a frissen gyúrt tésztába a gyümölcsdarabok.

   Ismét Mohamed hangja csendül fel mellettem, miközben az éjszakai szél csaknem viharossá erősödik:   – Nemcsak mi teremtünk biztonságot a szerzetesek számára, ők is biztonságot teremtenek nekünk. Az hogy te ma itt vagy, az nekik köszönhető. Pénzt adtál nekem, hogy ide feljöhess, holott az utat egyedül is könnyedén meg tudnád tenni. Tizenöt dollárt fizettél, ami nekem rengeteg pénz. És ezért tiszteljük és elfogadjuk a szerzeteseket olyannak, amilyenek. Jönnek turisták, vallásos emberek, zarándokok, mint te, és minket nem érdekel, kik vagytok, mert fizettek azért, hogy itt lehessetek, és abban hisztek, amiben csak akartok. De amíg a törzs területén tartózkodtok, a védelmünk alatt álltok. Megvédtünk benneteket ezerötszáz éven át, és most is megvédünk, ha kell.”

   Az évszázadok során a szerzetesek és a beduinok olyan tudásra tettek szert, aminek megszerzéséért rengeteget dolgoztak. És hogy ez a munka megérte, arra bizonyíték a kolostor és a sivatag népének a középkor hajnaláig visszanyúló folyamatos fennmaradása.  Emberi mértékkel mérve döbbenetes távlatokat nyitott az itt élők számára a szándék az együttműködésre, a tisztelet, az elfogadás – és az egymásra figyelés. Ez képes volt felülírni minden konfliktust, és megteremteni az egyensúlyt.

   Csendben ülünk egymás mellett a sötétben, egy beduin és egy magyar, mindketten az eget fürkésszük, miközben egyre többen érkeznek a völgyből, hogy szemtanúi legyenek a napfelkeltének. Már enyhe világosság dereng a távoli hegyek felett, amikor hirtelen hullócsillag hasít az éjszakába. Nézem a káprázatos égi jelenséget, de nem kívánok semmit.

Már megkaptam.

(A blog olvasása során teljesebb képet kaphatsz zarándoklatomról, ha megnézed az útról készült videómat az alábbi linkre kattintva: https://www.youtube.com/watch?v=qXVbGtKxHVU)