A Shikoku henro – zarándoklat Japánban (2.)

Az igaz szó útján

Zarándokutak szövik be a világot. Amikor őseink még mindenhova gyalog jártak, ezek az utak lehettek túlélésük zálogai. Ma talán egy zarándokút az, ami egykor elvezetett a forráshoz, ami gyógyító erővel bírt, egy sziklához, ahonnan már távolról is lehetett látni a közeledő ellenséget, vagy egy sírhoz, ahol egy olyan ember nyugodott, akinek élete példaértékű volt utódai számára.

   A zarándoklatnak elsősorban lelki okai vannak, de hatással van a testre és a szellemre is. Amikor túrázunk vagy kirándulunk, ugyanez a helyzet, csak a sorrend változhat. Egy kiadós séta a közeli folyó partján, mielőtt fontos döntést hozunk, ugyanúgy lehet zarándoklat, mert ha zarándokolunk, nem a helyszín a fontos, hanem az, amivé általa válunk.

   A helyszín azonban „valamivé válásunk” szempontjából mégiscsak fontos: a körülmények, ha egy ismerős tájon járunk, egészen mások, mint amikor idegenben kell boldogulnunk. Minél távolabb járunk megszokott környezetünktől, minél nagyobbak a kulturális különbségek, annál izgalmasabbak az adódó élethelyzetek, mert a zarándok kiszolgáltatottabb, sebezhetőbb, így még inkább kénytelen igénybe venni saját belső megérzéseit, és rábízni a sorsát ismeretlen emberekre.

   Ekkor történnek bennünk olyan változások, amelyek gátlásaink, félelmeink, elvárásaink és a múlt emlékeinek túllépéséből fakad. Ezek azok a pillanatok, amikor rájövünk, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy vannak, ahogy azt korábban gondoltuk. Ha éppen a világ segítségére van szükségünk, megkapjuk, ha levetjük előítéleteinket és túllépünk múltbéli tapasztalatainkon.  Mondhatod, akkor az egész élet egy nagy zarándoklat. Én pedig azt mondom, egyre inkább azt érzem, hogy ez valóban így van.  

   A Zentsu-ji templomban vagyunk, amelyik a 75. a sorban. Kiemelt szerepét a templomok között annak köszönheti, hogy Kobo Daishi szerzetes,  a zarándokút és a shingon buddhista vallási irányzat alapítója ebben a városban, a leírások szerint éppen itt született.   Itt, valahol. Mert hogy éppen vaksötétben tapogatódzom előre – vagy valamerre. Az alagút jobbra-balra kanyarog, és ami a világhoz köt ezekben a pillanatokban az a két talpam, amely a viszonylag egyenletes talajhoz ér, és bal kezem ujjainak idegvégződései, amik pontosan közvetítik az alagút falának sima, megnyugtató érintését.  

A teljes sötétség okozta bizonytalanság és szorongás felülírja a buddhista tanítás üzeneteit, miszerint a megvilágosodáshoz vezető út bizonytalansággal és szorongással van tele. A toporgás nem segít, haladni kell tovább. Egy éles kanyart követően megérkezem valahová. Fények gyulladnak, finomak, nem bántják a szemet, mégis egyre erősebben rajzolódik ki a kis teremben a szent tárgyak és a szent ember szobra. Egy hangszóróból mély férfihang csendül, japánul beszél, de mintha érteni vélném mondanivalóját: „A sötétség nem örök, a fény mindig elérkezik. Nem vagy egyedül!” Aztán az örök körforgás törvénye szerint a fények kialszanak, és ismét a sötétben lépdelek tovább. Megint kanyarodik az út, már biztosabban haladok, összebarátkozom a semmivel, ami körülvesz. Ekkor a távolban tompa, szürke fény tűnik fel, mint téli ködös hajnal, aztán a fény egyre erősödik, szürkéből fehérre, majd aranyszínre vált, és én már biztos léptekkel közeledek az alagútból kivezető lépcsősor felé. A világ egyszerre kiszínesedik, emberi hangok, füstölő illata, távoli harang kongása ér el hozzám: visszatérek a világba. Letelepedem a templomban egy oszlop tövébe, és köszönetet mondok Kobo Daishinak. Mert az, hogy itt vagyok, hogy átélhettem mindazt, amit az út során átéltem, neki köszönhetem.

   774-ben született itt, Zentsuji városában. Állítólag nemesi családból származott. Még fiatal korában ellátogatott Kínába, hogy tanulmányozza a buddhista tanokat. Amikor hazatért, megalapította a buddhizmus shingon irányzatát, ami azt jelenti: igaz szó. Már életében nagy tisztelet övezte. Iskolákat és buddhista templomokat alapított, hidakat, kutakat építtetett, a szegények pártfogója volt.

   Shikoku szigetén 88 templomot alapított, sokat tanított és meditált e templomokban, gyakran az építésükből és kivette a részét. E templomok felkeresése és a szertartások elvégzése maga a zarándoklat.          Mindegy, milyen közlekedési eszközt használsz, miközben bejárod az 1200 km-es utat. Az idősebbek szervezett út keretei között busszal, vannak, akik biciklivel vagy autóval keresik fel a templomokat. Sokan „részletekben” járják be az utat. November végén én voltam a 475. zarándok Shikokun, aki ebben az évben gyalog kereste fel az összes templomot.

   A gyalogos zarándok, aki kúpos kalapjában, fehér ingben és bottal a kezében járja az utat, a japánok szerint áldott ember. Úgy gondolják, aki találkozik egy ilyen zarándokkal, maga is áldásban részesül. Éppen ezért a hagyományos öltözet nemcsak részünkről tiszteletadás zarándok-elődeinknek, hanem jól értelmezhető jelzés a helybéliek számára: figyelem, ő itt egy zarándok, akin áldás van! Furcsa érzés, amikor ezt az áldott létet fizikai valójában is átéled: idős emberek hajolnak meg előtted, előre köszönnek, hozzád érnek, vagy valamilyen apró ajándékkal kedveskednek abban a reményben, hogy a zarándok által hordozott áldásból ők is részesülnek. Ám ami még ennél is furcsább, hogy te magad is úgy érzed, áldott vagy.