Ahol a farkasok járnak

Még sötét volt, amikor kinyitottam a szemem. Az ágy halkan nyikorgott, amikor az oldalamra fordultam és kezembe vettem a telefonomat. A kijelző hajnali négy órát mutatott. „Messze még a hajnal” – gondoltam, de már nem tudtam visszaaludni. Kibújtam meleg hálózsákomból és felkapcsoltam a villanyt. A zarándokszállás csupasz villanykörtéje öt vaságyat világított meg, amelyből csak egyet használtak. Libabőrösen lépkedtem a jéghideg kőpadlón a fürdőszoba felé. Hideg vízben mosakodtam, arcot, fogat, mellkast, aztán felvettem az előző este előkészített ruhákat.

   Kiléptem a folyosóra, ahol csak az őrlámpák égtek, bágyadt fényük halványan világította meg a zarándokszállás barna, ősi falait. Egyik kezemben a hátizsák, másik kezemben a túracipőm. Az étkező előtt lepakoltam, és a hátizsák egyik zsebéből előhalásztam egy 3az1-ben kávét. Csendben beléptem a hatalmas konyhába, ahol olívaolaj és mosogatószer szaga keveredett, bekapcsoltam a vízforralót, majd a forró kávéval a kezemben leültem az étkezőben. A falakról szigorú tekintetű szentek néztek le rám, az ablakon át nyárfák integettek felém az enyhe szélben. Minden csendes volt. A városban és a zarándokszálláson még aludt az élet.   Kávézás közben rápillantottam a térképre: Aznap harmincöt kilométer várt rám.

   Elmostam a kávéspoharat, majd szemügyre vettem hátizsákomat. Leellenőriztem a cipzárakat, a pénztárcát, a kulacsomat, és a zarándokútlevelet. Együtt volt minden. Már csak a lépések hiányoztak. Harmincötezer lépés. Aznapi célom San Marino volt.   

   Az asztalon hagytam a zarándokszállás kulcsait, csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és kiléptem az utcára. Hűvös szellő legyintette meg az arcomat és bebújt a kabátom alá. Megborzongtam. Az út túloldalán néhány autó parkolt, a családi házak ablakai sötéten meredtek rám. Megigazítottam hátizsákom hevedereit, rápillantottam telefonom kijelzőjére, és elindultam.  

   Macskaköves úton lépdeltem, izmaim hamar felvették az évek alatt megszokott utazósebességet. Aztán elfogyott a macskakő, előbb murvás, majd kavicsos, végül földút következett. Az utcalámpák ritkulni kezdtek, fényük egyre bágyadtabban világította meg az ösvényt és az itt-ott feltűnő zarándokjelzéseket.

   Aztán elhagytam a legutolsó lámpát is. Csakhamar teljes sötétség borult rám. Övtáskámból kiemeltem telefonomat, és annak gyér fénye mellett haladtam tovább. Balra, távolabb, fenyőerdők sötét foltjai olvadtak össze, mint az óceán sötét hullámai. Szemben az Appenninek hegyvonulata, mint egy óriási fal zárta le a látóhatárt. Utam egyenesen arra vezetett.

   A földút egyszerre ösvénnyé szűkült, és beléptem az erdőbe. Jobbról-balról fenyőágak simították végig a ruhámat, hajamat. Talpam alatt puhán roppant az avar. Az enyhe szélben bölcsen bólogattak a fenyők, néma kísértettánccal követték lépteim.

   Az út hol enyhén emelkedett, hol lejtett. Különös, lebegő mozgás volt ez a nagy semmiben. Olyan érzésem támadt, mintha egy végtelen, sötét barlangban haladnék, amelynek falait fenyőágakból szőtte a természet. Minél messzebbre néztem, annál mélyebb sötétség nézett vissza rám.

   Az ösvény egy enyhe emelkedő után jobbra fordult, majd egy éles balkanyart követően meredeken lejteni kezdett. Lépteim felgyorsultak. Csakhamar leérkeztem a völgybe, ahol egy apró csermely keresztezte az utamat. Átléptem rajta, majd tettem még néhány lépést. Megtorpantam. Előttem hosszan, amíg a zseblámpa fénye elvilágított, mocsár zárta el az utam.

   Mély, fekete láp mindenütt. Hiába erőltettem a szemem, nem láttam a végét. Egy lépést tettem előre, de bakancsom azonnal bokáig merült a sáros, vizenyős talajba. A lábam elé világítottam, valamilyen ösvényt vagy csapást kerestem, ami megkerüli az áthatolhatatlan sártengert.

   Ekkor pillantottam meg a nyomokat. Egymás hegyén-hátán, a sötétben megszámlálhatatlanul sok nyom keveredett össze. Elmémbe villámként csapott a felismerés: Farkasok!

   Érzékelésem azonnal kiélesedett, vérembe adrenalin szökkent. Az erdő élni kezdett. Felerősödtek a zajok, az erdő minden rezzenése. Mozdulataim és lélegzetvételem kapkodóvá vált. Nem tudtam, merre induljak el. Ne! Csak az erdőbe ne! – üvöltötte elmém. Ismét körbenéztem. Nem volt más lehetőség. Be. Kell. Lépnem. Az. Erdőbe. Hátam és karom libabőrözött. Patakokban folyt rólam a víz. Lámpám remegett a kezemben.        

     Bevilágítottam jobbra is, balra is a fák közé. Végül jobbra fordultam. Félrehajtottam a belém kapaszkodó fenyőágakat, és két méterre behatoltam az erdőbe, majd a mocsaras ösvénnyel párhuzamosan folytattam utam. Ott voltak a közelemben. Tudtam. Éreztem. Figyeltek. Finom szaglásukkal érezték a testemből áradó félelem szagát. Figyelték a magányos, kiszolgáltatott prédát. Minden apró zaj, minden surranó árny egy lehetséges támadást sejtetett.

   Lassan haladtam. Bokámra indák gabalyodtak. Kidőlt fatörzseket kellett megkerülnöm. Ágak csaptak az arcomba. Egy pillanatra a sötétben, mintha két apró, borostyánsárga pont villant volna fel a fák között. Hunyorítottam. Mire újra odanéztem, már nem volt ott semmi.

   Végül, talán harminc métert követően, visszatértem az útra. Az ösvény sáros volt, de könnyen járható. Megszaporáztam lépteim. A félelem enyhült, de nem múlt el teljesen. Ebben a készenléti állapotban tettem meg másfél kilométert, továbbra is várva, hogy a rémálom fizikai testet öltsön. Aztán a távolban egy utcalámpa fénye tűnt fel, mellette kis templom. Oldalánál keskeny betonút vezetett a völgybe. Nemsokára egy forgalmas országúthoz értem.

   Már hajnalodott, amikor megpillantottam a házakat. A faluban minden szürke volt, az eget nehéz felhők borították. A település központjában a kávézót nyitva találtam. Levettem a hátizsákom és a pulthoz léptem. Az emberek rám néztek, amikor a farkasokról kérdeztem.
– Sok van errefelé – mondta a pultos. Bólintottam. Tudtam. Ám azon a hajnalon nem farkasokat láttam. Hanem azt, hogy mivé lesz az ember, amikor eltűnik a biztonság. És azt is megértettem: Nem az a bátorság, amikor nincs bennünk félelem, hanem az, amikor a félelem ellenére is folytatjuk az utunk.