Tovább a tartalomra

Kicsikém

27045346_2463165043823738_1371989303_nA lány egy hónapja dolgozott a teaboltban. Reggel egy órával a nyitás előtt már benn volt: pakolt, takarított, majd vizet forralt, és egy kancsóban almateát készített, aminek illatát a bevásárlóközpont másik végében is érezni lehetett.

Nyár végén érkezett a nagyvárosba, korábban egy faluban élt a szüleivel. Apja a vasútnál dolgozott, anyja a közeli város hipermarketében.  „Az Ember”, ahogy az anyja az apját hívta, nem bírta az alkoholt, elég volt neki egy vagy két feles, és rögtön kötekedővé, agresszívvé vált. Ezeken az estéken, amikor gyakori volt a hangos szóváltás, a lány, hogy ne hallja szülei veszekedését, a fejére húzta a takarót. „El. El innen.” – gondolta.

Az iskola elvégzése után varrónőnek tanult, a szakmunkásképzőt a városban végezte el.

Csendben, lassan teltek a hónapok, mikor végre tizennyolc éves lett. Születésnapjára nem kapott ajándékot, így magát lepte meg egy kék blúzzal, amit maga varrt, és aminek pontosan olyan színe volt, mint a szeméé.

Vacsoráztak, amikor bejelentette, hogy a fővárosba költözik. A szülők először ettek tovább, tudatukig nem hatoltak el a szavak, aztán, amikor megismételte döntését, anyja szájából kiesett a falat, apja kezében megállt a pohár. – Holnap elköltözöm – közölte, és apja szemébe nézett. Az erős, nagydarab ember csak bámult rá, az anyja kérdezgette, hogy hol fog lakni és mit fog dolgozni, de ő csak nézett az apjára, akinél most, életében először, erősebb volt. Anyja sápítozott, apja pedig úgy nézett rá, mint egy árulóra.

Másnap korán összepakolt, belépett szülei hálószobájába. Még mindketten aludtak. Gyengéden megrázta anyja vállát, aki felült, átkarolta a lányát. Az apa is felébredt, kinyitotta a szemét, de mikor meglátta a lányt, a fal felé fordult, és mikor a lánya halkan suttogta neki, hogy „szia, apu”, a férfi nem válaszolt.

A város déli részének panelrengetegében talált albérletet. Az idős nő háromhavi kauciót kért, és közölte, hogy senkit nem hozhat fel a lakásba.

Számtalan helyre elküldte az önéletrajzát, de legtöbben válaszra sem méltatták. Egy alkalommal, három sikertelen interjú után, úgy döntött, egy plázában ebédel. A legolcsóbb ételt rendelte, valamilyen tésztaféléből kért egy adagot. Miközben az ételmaradékot a szemétbe dobta, észrevette a közeli késboltot. Szemügyre vette a svájci bicskákat, bozótvágókat, katonai késeket. Szerette volna, ha férfinak születik és szeretett volna igazi férfias munkát végezni: nyomozó, bányász, katona… De lánynak született, és nem tudta, ezért apja szomorúbb, vagy ő maga.

Megérezte a tea átható illatát. Egy középkorú hölgy pakolt az apró üzletben, a polcokon még rendezetlenül sorakoztak az illatozó teásdobozok.  – Még zárva vagyunk – kiáltotta a válla fölött a tulajdonos, amint éppen a létrán egyensúlyozott, kezében két fekete dobozzal. Megfordult. Egy fekete hajú lányt látott a pult előtt, aki haját egyszerű copfban kötötte össze. A smink nélküli arc tiszta volt és őszinte, a cipő kitaposott, a farmernadrág és a póló agyonmosott.

Lemászott a létráról és megállt a lány előtt: – Azt hiszem, nem etiópiai zöld teáért jöttél! – szólalt meg. A lány lesütötte a szemét, de amikor ránézett a másikra, és látta, hogy mosolyog, ő is felnevetett. A lánynak csilingelő nevetése volt, olyan, mint amilyennel a gyerekeket a karácsonyfához hívják, amikor a Jézuska meghozza az ajándékot. És ez tetszett a nőnek.

Amikor felhívta a szüleit, hogy munkába állt, anyja mintha elszomorodott volna a hírre. Gyorsan az apjára terelte a szót, aki, mondta az asszony, amióta a lány elment, szinte folyamatosan részeg. – Féltem a máját. Meg a munkáját. Nehogy nekem kirúgják a vasúttól, és itt legyen nekem egész nap a nyakamon! Na, az kéne csak!

A lány az első munkanapján abban a kék blúzban ment dolgozni, amit még maga varrt a születésnapjára, s amelynek a színe pontosan olyan volt, mint a szeméé. – Szép ez a blúz – jegyezte meg a tulajdonosnő, és mindkettőjüknek töltött egy csésze gyümölcsteát.

Egy reggel, ahogy szokott, korábban ment be az üzletbe. Éppen a létra legfelső fokán ágaskodott, amikor mély férfihang szólalt meg mögötte. – Ha kérhetem… – a férfi a polcokat nézte, kezében Mercedes-logóval díszített slusszkulcsával játszott. – Olyan teát szeretnék, amely segít egy nagy üzlet megkötésében – harsányan felnevetett – tud ebben segíteni? – a lány a férfivel nevetett, majd az egyik polcról levett egy dobozt. – Ezt ajánlom. Fekete Darjeeling tea. A legendák szerint ebből ivott Indra isten, mielőtt meghódította a világot, és annyira ízlett neki, hogy Darjeelinget örök gazdagsággal áldotta meg.

– Ez nemcsak duma? – kérdezte a férfi, miközben a csomagot szaglászta.

– A tárgyalás után majd kiderül! – csilingelő nevetés harsant.

A férfi alaposan végigmérte a lányt. – Kérek öt dobozzal – mondta, miközben mélyen a lány szemébe nézett.  Amikor a lány a visszajárót számolta, a férfi leállította: – Tartsa meg.

A dobozokat egy nagyobb papírzacskóba tette, miközben vevője továbbra is őt bámulta. A férfi felkapta a zacskót, a kijárat felé indult, de hirtelen visszafordult: – Tudja, magából egy gyönyörű nőt lehetne faragni – itt megakadt egy pillanatra, talán a megfelelő szót kereste, majd folytatta: – kicsikém.

Másnap az első vásárló a férfi volt. – A tea, amit adott, valóban csodaerővel bír! – kezdte – Köszönöm! –  A lány dermedten állt, a férfi egy virágcsokrot nyújtott felé. – Szeretnék kérni öntől valamit, Kicsikém! Szeretném, ha ma este együtt ünnepelnénk, és kérem, ne mondjon nemet, engedje meg, hogy elvigyem vacsorázni!

 A férfi nagyszerű programszervező volt. Színházba és moziba vitte a lányt, ha komolyzenei koncertjegyük volt, a férfi beszélt a zeneszerzőkről és a korról, amelyben a zeneművek születtek. Aztán egy nap, miközben vacsoráztak, és a lány kérésére már tegezték egymást, a férfi felajánlotta, hogy vesz a lánynak néhány ruhát. – Ez nekem semmi, ugyanakkor óriási örömöt okozol vele. Csak néhány ruhát és kiegészítőt, kérlek, Kicsikém.

A legdrágább boltokban vásároltak, a lány nem merte megnézni az árcédulákat. Mindig kérdőn nézett a férfira, amikor kiválasztott valamit, de a férfi bátorítóan bólogatott: – Még valamit, Kicsikém?

Karácsonyra készülődött az ország, hó lepte az utcákat, amikor a lány telefonált a szüleinek, hogy megbeszélje velük, mikor érkezik haza. A telefont az apja vette fel: – Hallom, a nagyvárosban kurva lettél! Adom anyádat.

A lány nem várta meg, amíg anyja a telefonhoz jön.

Szenteste lépett először a férfi otthonába. A hatalmas ház egy domb oldalán állt, a város a lábaik előtt hevert, a távoli utcák fényei úgy ragyogtak a téli sötétségben, mint hegyikristályok a patakmederben. Együtt díszítették fel a fát, a férfi finom vacsorát készített, közben megmutatta a házat, a szobákat, és a város lélegzetelállító panorámáját.

A vacsora után leheveredtek a kanapéra, a férfi megcsókolta a lányt, ügyes kezekkel megszabadította a ruháitól, könnyedén felemelte, és a hálószobába vitte.

A lány másnap reggel az ágy mellett kis széfre lett figyelmes. A férfi beütötte a kódot, a széf belsejéből egy apró pisztolyt emelt ki. – Egyedül élek és vigyázok magamra. De előtted nem titkolom a kódját, Kicsikém.

A lány az újév második napján mondta fel az albérletet, a teaboltban még egy hónapot dolgozott. A férfi segítségével az egyik tv-csatorna szerkesztőségében kapott állást.

Az első veszekedés akkor történt, amikor a lány egy reggeli után a mosogatóba tette a használt tányérokat. – Nem tanultad még meg, hogy nálam van mosogatógép? Kicsikém! – förmedt a férfi a lányra, aki rémülten pakolt a mosogatógépbe, de a programot nem tudta elindítani. A férfi morogva odalépett, benyomott néhány gombot: – Jegyezd meg végre, nem olyan bonyolult! Biztos vagyok benne, hogy elég hozzá egy szakmunkás bizonyítvány!

Már tavaszodott, amikor a férfi egy rendezvényre vitte a lányt, a vacsoránál a pincérek fehér kesztyűkben szolgálták fel a fogásokat. Az előétel és a leves után egy indiai fűszerezett csirkehús következett, és hozzá olyan mártás, amilyen finomat a lány még sosem evett. Mielőtt a pincérek elvitték volna előle a tányért, lenyalta a késről a mártás maradékát. A férfi vöröslő fejjel üvöltött rá: – Ennél az asztalnál nem parasztok ülnek, akik a szájukba veszik a kést! Ezt meg ne lássam többet… Kicsikém!

Április lett, a természet a tél meztelensége után végleg a tavasz ruhájába öltözött. Az emberek elrakták a télikabátot, az utcákon langyos szél simogatta a járókelők arcát. A lány továbbra is a szerkesztőségben dolgozott.

Általában a büfében vett magának ebédet, de most valami másra vágyott. Pizzát rendelt. A portásfülkénél magas, jóképű fiú várta, egyik kezében bukósisak, másik kezében a pizza. Barátságos, barna szemek mosolyogtak a lányra, a bőrruha jellegzetes illata összekeveredett a pizza illatával. Miközben átvette a visszajárót, hozzáért a fiú tenyeréhez. Mintha áram ütötte volna meg: hirtelen nem tudta hol van, csak a fiút látta, aki tágra nyílt szemmel nézett rá, és aki ugyanolyan zavarban van, mint ő. Így álltak ott egy ideig, míg a portás meg nem szólalt:- Khm… ki fog hűlni az a pizza, ha ilyen sokáig vár abban a dobozban.

Másnap a lány ismét pizzát rendelt. Ugyanaz a fiú hozta az ételt.

– Szia Királylány! – mondta a fiú.

– Nem vagyok királylány.

– De az vagy.

– Rossz duma.

– Lehet, de akkor is így van.

A fiú közelebb lépett a lányhoz, karjuk összeért – Adok neked egy kuponfüzetet. És… megadom a telefonszámomat… Szívesen találkoznék veled – határozottsága elpárolgott és zavartan folytatta – csak ha… te is akarod.

A füzet egyik oldalára tizenkét érme-nagyságú pizza színes fotóját, a másik oldalra egy szív alakú pizza nagy alakú képét nyomtatták, alatta a szöveg: „Tizenkét pizza rendelése esetén Öné a szívünk!!!”

Már másnap találkoztak. Ahogy a finom desszertet eszik, úgy fedezték fel egymás testét. Lassan, egyenként vették le egymásról a ruhadarabokat, majd csókolóztak, simogatták egymást, aztán megint lekerült egy ruhadarab, és feltárult egy újabb, felfedezésre váró titok…

A fiú hanyatt fektette a lányt, és a homlokától a lábujjakig végigcsókolta a testét. A lány becsukta a szemét, és úgy érezte, mintha egy alagútban lenne, lábai alatt vasúti sínek, és ő halad befelé az ismeretlen, félelmetes sötétségbe,  csak a sínpár szürke csillogását látja.

Ekkor a fiú lágyan megcsókolta a lány térdét, majd combja lágy, belső felületét, és haladt feljebb és feljebb…   Ekkor mélyen, ahol az ösztönök összefonódnak a vágyakkal és az élet gyökerével, megmozdult egy ismeretlen erő, és elindult a lány felé. Érezte, hogy a lába alatt megremegnek a sínek, és belülről rázzák meg a testét, és ez az erő, mint valami hatalmas, fekete gőzmozdony, tüzet okádva, könyörtelenül közeledik felé.

Már látta a mozdony fényeit, ahogy egyre jobban megvilágítják őt, hallotta az éles füttyszót, amely mintha azt sikoltotta volna, hogy meneküljön.  Aztán a gépszörny már egészen közel volt hozzá, nekicsapódott a testének, és mint egy tollpihét, kirepítette az univerzumba, ahol eggyé vált a csillagokkal, és azt érezte, hogy csak egy porszem, és aztán azt, hogy ő a világegyetem, és azt, hogy meghalt, de azt is, hogy még sosem élt ennyire.

Arra eszmélt, hogy sikoltozik, hogy patakokban folyik a könnye, a teste rázkódik, és ismeretlen kéj borítja el a lényét. A fiú fejét visszairányította a lábai közé: – Még, még, még! – És a kéj hullámai újra és újra elborították, dobálták őt, mint a tenger hullámai az üres kagylóhéjat, aztán magához ölelte a fiút, csókokkal borította az arcát, amely összekeveredett még mindig hulló könnyeivel, és csak sírt megállíthatatlanul.

Júniusban csak egyszer találkoztak, akkor a fiú otthonában szeretkeztek, az ablaknál, amely a belső udvarra nézett.

Amikor a lány hazaért, a férfi már várta otthon, és elújságolta, hogy a hétvégén hatalmas partit szervez. – Meghívtam az összes barátomat és az üzletfelemet. – mondta tárgyilagosan. – Lesz egy nagy bejelentés, amellyel szeretnék meglepni mindenkit. Téged is, Kicsikém.

Szent Iván napja hétvégére esett. Beköszöntött az igazi nyár, az időjósok már beharangozták az első hőségriadót. A domboldal, ahol a ház állt, fényárban úszott. A parkoló tele volt luxusautókkal, biztonsági őrök cikáztak közöttük, fülhallgatóval a fülükben. A kertben gyertyák és olajmécsesek világítottak, az épületet színes fényekkel világították meg. Félkörben fehér abrosszal leterített asztalok álltak, rajta evőeszközök, poharak.

A férfi az egész napját a dolgozószobájában töltötte, egy prezentáción dolgozott. A teraszon hatalmas vetítővásznat helyeztek el, a lépcsőnél  projektor állt.

Pincérek kínáltak finom italokat, az estélyi ruhás, szmokingos vendégek pohárral a kezükben beszélgettek, iszogattak, néhányan az épület felé tekintgettek, várták, mikor kezdődik a műsor.

A férfi, maga mellett a lánnyal, a teraszról köszöntötte a jelenlévőket, majd arról beszélt, hogy milyen sokat köszönhet a barátainak és az üzletfeleinek. – Remélem, én is segíthettem üzleti partnereimnek céljaik elérésében. – a közönség nevetve tapsolt. Ekkor intett, és a háttérből, pizzafutárok jelentek meg, kezükben pizzás dobozokkal.

– Ahhoz, hogy újabb üzleti sikereket érjünk el, néha változásokra és merész lépésekre van szükség.  Elhatároztam, hogy üzleti portfoliómat egy pizza-lánccal bővítem! – a vendégek tapsoltak, éljeneztek, koccintottak. A lány szédülni kezdett – Nem akarok hálátlan lenni. – a férfi felemelte a kezét. – Köszönetet kell mondanom valakinek, aki rengeteget segített abban, hogy idáig elérhettem, és ez… – a lányra mutatott – te vagy, Kicsikém! – a taps ellenére a férfi tovább beszélt és a vetítővásznon a teabolt képe jelent meg, majd a lányról készült fotók, amin hol egyedül, hol pedig a férfival volt látható.

– Tanúi lehettünk, hogy egy vidéki kislányból, az én Kicsikémből – itt tartott egy kis szünetet – hogyan lett… Királylány! – egyetértő morajlás hallatszott, a férfi szélesen mosolygott. A lány szívét jeges rémület járta át. – Ám a férfi tovább folytatta: – De az emberek hálátlanok, nincs bennük tisztelet! – a vásznon a lányról és a fiúról készült fotók jelentek meg. – Én felemeltem valakit, tanítottam, segítettem neki, és mi a hála? – a férfi nyersen felnevetett, végignézett a vendégeken, majd tekintete ismét a lányon állapodott meg: – Ez! – a kivetítőn egy ház belső udvara tűnt fel, majd a kép ráközelített egy ablakra, ahol láthatóvá vált a lány profilja, meztelen háta, és látni lehetett a fiú arcát, ahogy a lány fölé hajol.

A lány menekülni akart, de a férfi megragadta a kezét. – Itt maradsz! – sziszegte.  Végignézett vendégein, tekintete a pizzafutárokon állapodott meg.  – És most következzék az est fénypontja! Jöjjön a pizza! – kis szünetet tartott – de még egy kis türelmüket kérem! Az első pizza legyen a Királylányé! – a férfi intett, és a futárok közül egy biztonsági őr előre lökött valakit. A fiú volt az. Kezében egy pizzás dobozzal esetlenül lépkedett, majd felbotorkált a lépcsőn. – Nézzük, mi jár egy királylánynak! – harsogta a férfi – gyere, gyere közelebb, fiam!

A fiú elindult a lány felé. Nem néztek egymásra. Mielőtt a fiú a lánynak adhatta volna a dobozt, a férfi kikapta a kezéből. – Nézzük, mi van benne? – A férfi felemelte a doboz fedelét és a vendégek felé mutatta: – Ó, hát egy pizza szív!

E pillanatban megváltozott a férfi hangja: – Vége a meccsnek, kisfiam! – recsegte – Most eltakarodsz innen, és a színedet sem látom többé, értve vagyok? – a fiú zavartan bólogatott, miközben két biztonsági őr érkezett és elvezette őt. – Most pedig – fordult a férfi a közönséghez széles mosollyal -, jó étvágyat kívánok! Az este hátralevő részében érezzék jól magukat!

A vendégek egy ideig dermedten álltak, majd rávetették magukat a pizzákra és vidáman vacsorázni kezdtek. Pezsgő durrant, a hangszórókból halk zene szólt, a meghívottak nevetgélve taglalták a történteket.

Ekkor dörrent a lövés. A lány élettelen testét a hálószobában találták meg. Abban a kék blúzban feküdt az ágyon, amit még maga varrt a születésnapjára, s amelynek a színe pontosan olyan volt, mint a szeméé. Ernyedt kezében kis pisztoly, mellkasán a fiútól kapott kuponfüzet, közepén vöröslő lyuk tátongott.

Csak a kisebb internetes hírportálok számoltak be arról, hogy Szent Iván éjjelén, ismeretlen okból, a folyóba száguldott egy motoros futár. Mivel alacsony volt a vízállás, a test a sziklás parthoz csapódott, ahol a motor vezetője azonnal életét vesztette. A hírek szerint a férfi huszonnégy éves volt, és másnap vette volna át mérnöki diplomáját.

 

Reklámok

A sziget

Padlógáz – satufék. Padlógáz – satufék. Ezt játssza a buszsofőr, miközben a reggeli csúcsforgalomban Viktória, a főváros felé araszolgatunk. A végállomáshoz érve a legtöbben leszálltak már, a képen látható kislányt egyáltalán nem zavarta sem a tömeg, sem pedig a sofőr vezetéstechnikája.

Nekem csak a sokadik utazás alkalmával tűnt fel egy alapvető különbség az európai és az itteni utazási szokások között: amikor itt le akar szállni valaki, megnyom egy gombot, ami felvillant egy égőt a műszerfalon. A sofőr megáll, kinyitja a busz ajtaját. Ekkor, aki le akar szállni, az kényelmesen feláll és elindul az ajtó felé. A felszállók türelmesen várnak, amíg mindenki befejezi a leszállást, és akkor kezdik meg a felszállást. A jegy egyébként 5 rúpia, vagyis kb. 100 forint.

24172324_2434577153349194_2034393536_n.jpg

A Seychelle-szigeteken nincsenek őslakosok, mindenki betelepült. Jöttek ide európaiak és velük együtt Afrikából rabszolgák, de van itt kínai, maláj, madagaszkári, indiai, egyszóval mindenféle náció. Az évek alatt a lakosok összekeveredtek, s ebből a keveredésből jött létre az ország legjavát kitevő kreol lakosság. Kreolok, vagyis keverékek. A sötétbarnától a sárgán át a fehérig mindenfajta bőrszín látható. Az ország, függetlensége előtt, angol gyarmat volt. A gyarmati múlt sok-sok emléke megtalálható a szigeteken, mint ez a “toronyóra” is. Talán a feldolgozatlan traumák miatt lehet látni már délutánonként sok-sok ittas férfit az utcákon, pedig az alkohol egyáltalán nem olcsó errefelé.

24257774_2434577466682496_1653365609_n.jpg

Próbáld lefordítani az alábbi szöveget! Ez egy kreol nyelven írott értesítés. Biztosan felismersz néhány szót. A kreol nyelv keveréknyelv, vagyis az itt élő lakosok “hozott” nyelvének a keveredése.

 24171796_2434574566682786_945637025_n

 

 

Az átlaghőmérséklet 28 fok körül van egész évben. Az évszakok változását csupán az jelzi, hogy kevesebb vagy több eső esik. Novemberben az átlagos csapadék mennyisége 13 cm. A zivatarok hevesek, de rövid ideig tartanak. Pont addig, amíg bőrig ázik az utazó. Aztán kisüt a nap és lehet száradni.

24251745_2434576986682544_423705219_n.jpg

Európai szemmel a nők komoly hányada túlságosan elhízott. De ez csak egészségügyi szempontból van így, mert a túlsúly a helyi nőket egyáltalán nem zavarja. Képzeljünk el sok-sok ezer ember nagyságú Milói Vénuszt, tiri-tarka ruhába öltözve. Nos, ők a Seychelle-i nők. Teljesen jóban vannak magukkal, a súlyukkal és a világgal. Így hát kijelenthetem, hogy a sziget női gyönyörűek! És ezzel a helyi férfiak szemmel láthatóan egyet is értenek.

24252126_2434575903349319_1368292251_n.jpg

Az egyik buszmegállóban beszédbe elegyedtem egy fiatal lánnyal. Megkérdeztem tőle, hogy miért szeret itt élni? “- Because this is the Paradise!” (Mert ez az Édenkert) – válaszolta. Azt hiszem, valami ilyesmit érezhetnek a luxushajók utasai is, amikor megérkeznek a kikötőbe.

24282246_2434576233349286_1796950195_n.jpg

A sziget a létét a Föld történetének hajnalán zajló vulkáni működésnek köszönheti. Akármerre is megyünk vagy nézünk, a buja vegetáció mellett a másik szembetűnő természeti jelenség a vulkáni kőzetek hihetetlen változatossága.

24273105_2434576116682631_351824849_n.jpg

Mint mindenfelé a világban, itt is készülnek már  a karácsonyra. A képen Guy, a szálloda kreol tulajdonosa díszíti éppen a fát. Tiltakozik, hogy ne most fényképezzem le, hanem akkor, amikor világít (mármint nem ő, hanem a fa).

24172238_2434574443349465_1785397632_n.jpg

Sok izgalmas munka van a földön, bizonyára ilyen lehet parti-Mikulásnak lenni 30 fokos hőségben.

24171961_2434648230008753_1944835484_n.jpg

A legnagyobb sziget Mahé. Keleti partját zátony védi a nagy hullámoktól és a cápáktól. Reggeli sétáim során már szinte összeismerkedtem egy rájával, “aki” ott úszkál mellettem és körülöttem, míg én a sekély vízben gázolok. Majának neveztem el, bár nem tudom fiú e vagy lány.

24171852_2434576553349254_652982286_n.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lost (foly. folyt. folyt.)

A Seychelle-szigeteken nincsenek nagyvadak, ragadozók, sem kígyók, sem skorpiók, tehát semmi olyan élőlény, ami veszélyes lenne az emberre. Tudtommal a pókok „csak” nagyok, de marásuk nem okoz halált. Így tehát elmondhatom, hogy önmagamra csupán egyvalaki volt veszélyes a visszaút során: saját magam.  

A hatalmas bazalttömb, amin leereszkedtem érkezésemkor, száraz volt és rendkívül jól tapadt. Most, hogy a dagály nagyobb hullámokat hozott, a szikláknak csapódó víztömeg apró cseppjeit a felélénkülő szél a part felé sodorta, így a kövek felszíne nedvessé és csúszóssá vált. Négykézláb araszolva jutottam fel a szikla tetejére, ahol hiába kerestem, nem találtam az ösvényt.

23805631_2431100253696884_646451475_n.jpg

Végül találtam egy csapást, ahol elindultam a vadonba, de hamar rájöttem, hogy erre még nem jártam. Hiába forgolódtam azonban, már nem tudtam, merre van a vissza. Körbevett a dzsungel zöldesszürke félhomálya, a burjánzó vegetáció: indák, liánok, pálmák, bozótok áthatolhatatlan masszája.  A madarakat már nem láttam, de hangjukat visszhangozták a vulkáni kőzetek. Utam kísérteties sziklák, meredélyek, barlangok és üregek mellett haladt. Elkezdtem félni. És mintha ezt megérezte volna a dzsungel, még több inda akaszkodott rám, még több megtermett pók nyújtogatta felém hatalmas csápjait.

24099868_2433089703497939_1175537611_n.jpg

Aztán rákezdett az eső. Először néhány csepp, majd igazi trópusi özönvíz zúdult a hegyoldalra. Meleg trópusi csapadék folyt végig az arcomon és a vállamon, végig a hátgerincemen bele a cipőmbe, ami csakhamar bokáig merült a fekete sárba.

És ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy a pokol legmélyére értem. Szívverésem lelassult, légzésem normálissá vált. Már nem zavartak annyira a belém kapaszkodó növények, nyugalmam lassan-lassan visszatért. Helyzetem elfogadásának tudatosítása azt az állapotot hozta vissza, ami a megoldásához szükséges: a lélekjelenlétet.

Ekkor egy pillanatra kisütött a nap, és a derengés helyét csillámló fényár vette át. Ragyogott az erdő, szememet elvakította a hirtelen világosság. Fejemet leszegtem, s ahogy azt latolgattam, hogy merre folytassam utam, tőlem 15-20 méterre valami megcsillant a napfényben. Valami, ami nem volt oda való.

A Nap csakhamar visszabújt a felhők mögé, az eső, bár kisebb intenzitással, de továbbra is esett. Elhatároztam, hogy utamat a szokatlan csillogás felé veszem, de nem úgy, ahogy eddig. Lassan lefejtettem magamról az indákat. Először a kezeimről, a vállamról, majd a lábamról. Négykézlábra, majd hasra ereszkedtem, s sáros talajon, akár a kommandósok, kúszva haladtam a célpont sejtett irányába. Továbbra is bele-beleakadtam lehajló ágakba, az esővíz most a számon és az orromon keresztül ömlött a talajra, de ezeket leszámítva viszonylag könnyen haladtam a célom felé.

Talán három méterre lehettem attól az „izétől”, amikor felismertem az elhajított Fantás üveget. Régen dobhatták el, mert a címke már megfakult, de annyira még „világított”, hogy engem útba igazítson. Felálltam, néhány nagy lépést tettem, és kiléptem egy aprócska ösvényre. Csendben, csukott szemmel, lehajtott fejjel álltam néhány másodpercig, az esőcseppek közé talán néhány könnycsepp is vegyült.

Talán tíz percbe sem került, és visszaértem oda, ahonnan délelőtt indultam. Ruhástul rohantam a hullámok közé, majd a hátizsákból elővettem egy vizes pólót, kicsavartam és magamra húztam. Testemen megszikkadt a ruha, mire a buszmegállóba értem, lábamat, karomat alvadt vér borította.

dzsungel....jpg

Már késő este volt, mikor visszaértem a szállásomra. A vacsorámat költöttem el éppen, amikor ráeszméltem, hogy két karkötőmet valahol elhagytam a dzsungelben.

Nem, nem megyek vissza megkeresni.

Lost (folyt. folyt.)

24093729_2432562813550628_1153392757_o.jpg

Az ösvény valóban keskeny volt, és sokat kellett hajolgatni, hogy a fejem és a hátizsákom ne akadjon bele valamibe, de viszonylag jól ki lehetett venni a nyomvonalat, és én haladtam, ahogy erőmből tellett.

Aztán egyszer csak megérkeztem. Utam egy fekete bazalt-képződményhez vezetett, amely meredeken, de még éppen járhatóan lejtett mintegy harminc méter hosszan a sziklás tengerpart felé, majd pedig kisebb kőtömbökön kellett átugrálnom, s ekkor megláttam a Partot.

Sosem láttam ehhez hasonlót. Sem képen, sem filmen sem pedig a valóságban.  Az öböl két oldalát, mint gigantikus testőrök, hatalmas bazalttömbök zárták el a külvilág elől. A fehér homokon táncolt a napsugár, a hullámok, mintha megilletődtek volna e természeti csoda láttán, szelíden futottak ki a partra. A pálmafák mellett a színskála minden szegmensében pompázó virágok nyíltak, ágaikon színes madarak énekeltek és néztek rám kíváncsian. A homokon apró tarisznyarákok rohangáltak, az óceán pedig a kék és a zöld minden árnyalatában játszott, a láthatár szélén fehér tarajt vetettek a hullámok.

Meztelenre vetkőztem, mert rajtam kívül nem volt jelen emberi lény a közelben, berohantam a vízbe, úsztam a víz felszínén és a víz alatt, kergettem az apró, színes halacskákat, amik könnyedén tértek ki az utamból, s ha tudnak nevetni, hát biztosan jót kacagtak, hogy azt hittem, meg tudom őket fogni puszta kézzel. Boldognak és kiválasztottnak éreztem magam, aki megkapta azt a kegyet, hogy beléphet a paradicsomba.

A belépés díját azonban távozáskor kell megfizetnem.

Lost (folyt.)

 

23972714_2432202953586614_1863328970_nA napfényes reggelen elhatároztam, hogy túrázni megyek. Az útleírás ígérete szerint kb. hét kilométert kell megtenni az esőerdő jól kitaposott ösvényén, és a világtól elzárt területen megtalálhatom a Föld egyik legszebb partszakaszát.

Feltöltöttem kulacsomat a fővárosban, Viktóriában, vettem magamhoz némi élelmet, és felszálltam a megfelelő helyi buszjáratra, amely észbontó sebességgel száguldott a kanyargós utakon Bell Ombre felé. A kb. ötvenfős utazóközönség, amely jobbra-balra dülöngélt a nagy sebességnek és a számtalan kanyarnak köszönhetően, lassan szétoszlott a végállomáshoz érve, én pedig néhány helyi emberrel elindultam be az erdőbe. A betonút mindkét oldalán házak álltak, alaposan elbújva a vadonban, majd pedig lassan elhagytam a lakott területet és a betonozott utat is. Rátértem az ösvényre, amely hol az erdőben, hol pedig hatalmas méretű bazalttömbök tetején vezetett le a tengerpartra. Néha találkoztam szembejövőkkel, köszöntöttük egymást és haladtunk tovább. Végül megérkeztem egy kilátóhoz, ahonnan elkészítettem a kötelező fotót és indultam tovább, le, a partra. Csakhamar megérkeztem az óceánhoz.

23848171_2431100513696858_951697463_o.jpg

A parton csak néhány strandoló hevert, intettünk egymásnak, majd folytattam az utamat egy bazaltszikla felé, amely mögött újabb öböl húzódott meg. Itt is találkoztam néhány emberi lénnyel. Az apály ellenére méretes hullámok csapkodták a partot, kisebb nagyobb köveket sodorva magukkal. Leterítettem a törülközőm a parton, ahol a szinte vízszintesen elnyúló pálmafa törzse és levelei adták az árnyékot. Elhevertem, olvastam, gyönyörködtem a tájban és az óceán meseszerű színeiben.

23899217_2432203460253230_109346020_n

Egy leírásban azt olvastam, hogy az ösvény folytatódik, és egy még szebb, még elhagyatottabb partszakaszhoz ér. Csak arra vigyázzak – intett a szerző – hogy nagyon figyeljek az úton, mert ez az ösvény sokkal keskenyebb, mint az előző volt, és könnyen le lehet térni róla, s az ember eltévedhet. Az ember eltévedhet – gondoltam – , de nem én.

Életemben nem tévedtem ekkorát.

Lost

A pokol néha csak egy karnyújtásnyira van az édenkerttől – mondják. Ezt a minap én magam is megtapasztalhattam.

Hogy kerülök ide?  Hogy juthattam idáig? A karomon és a lábamon véres horzsolások, a testem egy merő sár és azt sem tudom, hogy hol vagyok. Egyedüli támpontom az Indiai óceán távoli morajlása, és a robbanásszerű hang, amikor egy nagyobb hullám a sziklákhoz csapódik. „Balra – mondom magamban – balra tarts” – mert arra sejtem az ösvényt, ami visszavezet a civilizációba. Ám egy lépést sem könnyű megtenni. Minden négyzetcentimétert kihasznál a buja természet. Liánok kapaszkodnak belém, hatalmas pálmaleveleket kell félrehajtanom, s a levelek vége, akár a tű, olyan hegyes. Ismeretlen növények ágai csapnak az arcomba, valószerűtlen színű virágok mellett araszolgatok el. A bazalttömbök körül különösen kell vigyáznom, mert a trópusi esők mély üregeket vájtak ki a tövüknél. A több méter mély lukak bejáratát nagy kiterjedésű pókhálók zárják el, középen hatalmas, fekete pókokkal, ’akik’ fenyegetően nyújtogatják csápjaikat, mikor arcom közel kerül hozzájuk.

23897951_2432203353586574_335401965_n

Nem, ez nem egy rémálom, ez a valóság, ebből nem lehet felkelni zihálva, csuromvizesre izzadva az ágyneműt, aztán keresgélni az álmoskönyvben, hogy mit jelenthet. Ezen az úttalan úton most valahogy végig kell menni. Ezt a helyzetet én magam teremtettem, hát nekem is kell megoldanom. Imádkozhatok bármilyen égi lényhez, ígérhetek bármi könnyelműt: tenni kell egyik lábamat a másik után, ami egy esőerdő közepén egyáltalán nem könnyű feladat. És csakhamar sötétedni fog. Nem, nem akarok itt aludni az őserdőben. Egy sötét üregben meghalni pedig végképp nem. Hát akkor, előre!

De az merre van?

(folytatódik)

Seychelle szigetek, 2017. november

 

No sweat no glory

no sweatAz óbégatás betöltötte a házat, én meg szaladtam le az emeletről, hogy mi történik. „We hate Standard! We hate Standard!” (Gyűlöljük a Standardot) – visszhangozták a falak. A nappaliban két fiatalember álldogált, sör a kezükben, kék-fekete pólóban, és teli torokból énekeltek: „We hate Standard!”

Mikor megláttak, flamand barátom lelkesen kiáltott felém:   – Ne dolgozz vasárnap, Lazlo! NE DOLGOZZ VASÁRNAP! Szereztem neked jegyet a  Club Brugge – Standard Liège meccsre!

Brugge nyugat-Flandria fővárosa, politikai és szellemi központja. Focicsapata, a Club Brugge 1891 óta létezik, stabil szurkolótábora hétről hétre megtölti a 30 000 nézőt befogadni képes Jan Breydel stadiont. A klub színei a kék és a fekete, jelmondatuk pedig egy igazi flamand mondás: verejték nélkül nincs győzelem: No sweat no glory.

Liège város Vallónia tartomány közigazgatási székhelye, leghíresebb és legeredményesebb labdarúgó csapata a Standard.

A két fő népcsoport, a flamand és a vallon rivalizálás nem új keletű, évszázados hagyományai vannak. Ennek része a két belga futballnagyhatalom, a Club Brugge és a Standard Liège összecsapása. A győzelem presztízs-értéke tehát óriási.

–  Azt megértettem, hogy gyűlölitek a Standardot, de mit énekeltek, ha más csapattal játszotok?

– Ha a Gent az ellenfél, akkor azt skandáljuk, hogy ’buffalos’ (bivalyok), ha pedig az Anderlecht, akkor pedig azt, hogy jueden (zsidók)!

– Hogy mit? – kérdeztem vissza, de talán nem kellett volna, mert azonnal elkezdtek énekelni. Nem írom le, mi a dal szövege, mert ilyen ocsmány antiszemita dumát az én edzett kelet-európai fülem sem hallott még. Megkövülten álltam, és csak dadogni tudtam:

– Ezt? Ti? A stadionban? Éneklitek? És nem visznek el a rendőrök?

– Listen (figyelj) Lazlo! Először is, azt éneklünk, amit akarunk. Másodszor: Nekünk semmi bajunk a zsidókkal: csiszolgassák csak a gyémántjaikat Antwerpenben, vagy számolgassák a pénzüket Brüsszelben. Ők minket úgy csúfolnak: boeren (parasztok), ami igaz, mert sokat dolgozunk és a földből élünk, de ez minket nem zavar. Hagyjuk egymást élni, tiszteltjük egymást, de a meccs – itt kortyolt egyet a söréből, és megigazította csuklóján a kék-fekete gumikarkötőt – az más. Ott egy kicsit háború van, hogy a hétköznapokban békében éljünk egymással. Vallonnal, zsidóval, arabbal – rám kacsintott – és magyarral.

E pillanatban úgy tűnik, a mérkőzésen én is ott leszek, részese „egy kis háborúnak.” Beleadok mindent, ami tőlem telhető, hogy túléljem, s ha lehet, még élvezzem is. Még az sem baj, ha kicsit megizzadok.  Végül is… verejték nélkül nincs győzelem.