Tovább a tartalomra

Hrastovec

november 30, 2022

A tavat, ahonnan megláttam a várat, beburkolta a varjak károgása. Az épületet évszázadokkal ezelőtt egy domb tetejére építették, fehérre meszelt falai úgy világítottak a novemberi szürkeségben, mint egy vattából összegyúrt karácsonyfadísz.

    Hamar megtaláltam a várkapuhoz vezető ösvényt, ami enyhe emelkedővel, félkörívben kerülte meg a magas falakat, amelyek közelebbről már megmutatták a romlás virágait. Millió repedés, lehámlott vakolat kísért a várkapuig, amit kissé kipofoztak, mint egy idős asszonyt, akinek púdert kentek az arcára.

   A várudvar közepén egy szökőkút állt, körülötte padok, néhány bokor, az egyik falnál kávéautomata. Az udvarról számos ajtó vezetett a vár belsejébe, ahonnan, mintha már vártak volna, emberek kezdtek rajzani felém. Csakhamar mellém ért néhány „várlakó”, kezüket nyújtogatva beszéltek hozzám a helyi nyelven, aztán jöttek még többen, lassan körbevett a sokaság. Kérges tenyerek, hosszú, kosztól feketéllő körmök, szakadt és testszagtól bűzlő kabátok jöttek hozzám egyre közelebb. Már az összes aprót elosztogattam, de az áradat nem állt meg, reménykedve, ismeretlen szavakat mormolva tolakodtak néhány eurócent reményében.

   Mögöttem ekkor öblös férfihang harsant, amitől a gyülekezet szétrebbent, mint ijedt verebek, engem elfelejtettek, mintha a vár része lettem volna már réges-rég.

   – Elmebetegek. – mondta angolul a férfi, aki a lépcső tetejéről figyelte az eseményeket. Piros színű télikabátja úgy hatott a koszos falak előtt, mint egy hercegi palást. – Ne haragudjon rájuk. – beleszippantott elektromos cigijébe – És kérem, ne készítsen felvételeket, és ha készített már, azokat törölje ki. – Elnézett a vállam felett, majd folytatta. – Politika… ugye érti? – bólintottam, mintha tényleg érteném. 

   Már a kijárat felé tartottam, amikor az egyik ajtóban feltűnt egy járókeret, amit szappant régen látott kezek markoltak. A keretre támaszkodva egy fiatalember küszködött, hogy lejusson a lépcsőn, teste minden mozdulatnál megvonaglott, eltorzult arca úgy festett, mintha egy elviselhetetlen fájdalom valaha a markába fogta, s azóta sem engedte volna el. Két vastag ajka vöröslött, mint a vér, torkából ijesztő hörgés bugyogott fel.

   Ahogy ő közeledett felém, én úgy hátráltam a kijárat felé: elegem volt már ebből a várból, menekülni akartam, vissza vándorutam biztonságos magányába. Ám ő kitartóan csoszogott felém, a járókeret nagyokat csattant a betonon. Végül megálltam, és miközben bevártam őt, a pénztárcámért nyúltam. Ekkor szólalt meg a piroskabátos:

   – Nem akar pénzt. Csak jó utat kíván. És sok boldogságot. Egészséget. Békét.

   – Köszönöm. – válaszoltam – Én is ezt kívánom mindannyiuknak. – ám hangom végtelenül hamisan csengett, csak amolyan odavetett mondat volt.

   Elindultam, de a várkapu torkából még visszanéztem a fiatalemberre, aki járókeretére támaszkodva továbbra is engem figyelt. Intettem felé, esetlen félmosollyal, ő zavart mozdulatokkal visszaintett. Arcára ekkor furcsa arckifejezés költözött. Olyan volt, mint a fájdalom, de nem, valami más, valami számomra ismeretlen látvány: hősi küzdelem az arc izmaival, olyan rettenetes erőfeszítés, amit az ember azért tesz, hogy a másiknak örömöt szerezzen.

Mosoly volt, szívből jövő, igazi mosoly.

Hírdetés

From → Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: